A tanév kezdetén talán többször találkoznak szülőként azzal a nehézséggel, hogy egy gyermek nem akar iskolába menni. Felmerülhetnek igazán jó kifogások: betegségek hasfájástól a hajfájásig, vagy akár az otthoni tennivalókba besegítés. A gyerekek ilyenkor igazán kreatívak! És valahol ez érthető is. Hiszen itt volt az egész nyár, tele izgalmakkal. Együtt tölthették az idejüket a családdal szűkebb és tágabb értelemben is. Valószínűleg többet tudtak focizni és PS-ezni, rajzolni és babázni is a barátokkal, sőt még az esti takarodó is megborult egy időre. Ehelyett most itt a szeptember, ami magával hozta nem csak az őszt, hanem az iskolát is. És ahhoz a két és fél hónaphoz képest az elkövetkező 9 és fél hónap rengeteg idő „rabságban”, feladatokkal és teljesítménnyel. Ezt még a karácsony sem dobja fel! Szóval szerintem egy kis empátiával meg lehet érteni, hogy ha a gyerekben felmerül az iskolával szembeni ellenszenve. Mégsem áll itt meg az élet.
Az esetek nagy részében a gyerekekre könnyebb ezen a téren hatni. Bár húzódzkodnak a reggeli keléstől és a házi feladatoktól, mégis el lehet velük indulni iskolába. Megértik, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem azért csinálunk, mert szeretjük, hanem mert kötelező. Közben elkezdenek emlékezni a jó dolgokra is: az érdekes információkra, a sikerélményre, a közös éneklésre, a szünetekre a barátokkal. Egy pár nap, és újra lelkesek az iskolát illetően. Vannak ebben hullámok, melyek az év során felbukkannak, és újra át kell ezen menni. A szünetek jól jönnek ilyenkor egy kis pihenés gyanánt. Azonban vannak gyerekek, akiknél nem oldható meg ilyen könnyen a reggeli indulás, és nem találják meg ilyen könnyen az iskola szépségét sem. Vajon miért?
Bizonyos gyerekeknél az elválás a nehézség. Ez főképp iskolakezdésnél, vagy iskolaváltásnál merülhet fel. Ezek a gyerekek sokkal erősebb félelmet, szorongást élnek át szüleiktől való elváláskor, melyet szinte alig tudnak elviselni. Nekik valószínűleg az óvoda is nehézséget okozott, vagy a vendégségben is inkább szüleik közelében maradnak. Náluk nem maga az iskola okozza a szorongást. Nekik bármilyen hely, ahol nincs ott anya, vagy apa, veszélyes és félelmetes.
Vannak olyan gyerekek, akik a társas helyzetektől félnek. Nem szeretnek sem az osztály, sem más közösség központjában lenni, sőt, inkább örülnek, ha észre sem veszik őket. Náluk a szorongást a másik gyerekkel, vagy felnőttel való kontaktus, vagy interakció, kapcsolódás okozza. Félnek, hogy több ember előtt nevetségessé válnak, megszégyenülnek, vagy kínos helyzetbe kerülnek. Az iskola ehhez egy fokozottan nem kívánatos hely, hiszen egész nap egy osztályban van, ahol a tanító, vagy tanár bármikor felszólíthatja. Meg lehet úszni az iskolát feltűnés nélkül, de egyszerűbb az egész iskolát, és iskolai létet kerülni.
Vannak olyan gyerekek, akiknek a tanulás nem megy. Egyrészt értelmi képességtől, értelmi kapacitástól is függ, másrészt a figyelemtől, illetve egyéb részképesség-zavaroktól. Bizonyos gyerekek átlagos, vagy akár magas IQ-val rendelkeznek, mégis nehezen olvasnak (diszlexia), vagy nehezen írnak (diszgráfia), vagy nehezen számolnak (diszkalkulia). Számukra az iskola a kudarcok, és bizonyos esetekben a megalázkodás helyszíne. Kialakulhat ezekben a gyerekekben is olyan érzés, hogy inkább elkerülnék az iskolát, minthogy átéljék újra ezeket.
Előfordul olyan is, hogy valakit az iskolában bántalmaznak (fizikailag, vagy pszichésen). Ez lehet egyszeri alkalom is, vagy akár folyamatos. Kirekeszthetik az osztályból, vagy akár csak annak egy részéből. Ez is okozhatja azt a motivációt, hogy elkerülje az iskolát. Bár ez egyfajta menekülés, mégis a helyzet egy –hosszútávon nem túl jól működő- megoldása, hogy utálat, rossz érzés kapcsolódik az iskolához, és inkább kerüli azt.
Az iskola kapcsán erős szorongást átélő gyermekek sokféleképpen reagálhatnak a reggeli indulásra. Nagyon gyakran fordul elő, hogy fejfájásra, hasfájásra panaszkodnak. Vannak olyan gyerekek, akik rendszeresen be is lázasodnak. A szorongás olyan erős dührohamot, vagy hisztit is kiválthat, amely miatt nem képesek elindulni. Továbbá előfordulhat olyan eset is, hogy a gyerek nem tud elaludni, és emiatt fáradságra panaszkodik az induláskor. Ezek mindegyikénél a szülő is tud róla, hogy a gyermek nem megy végül iskolába.
Az iskolafóbia úgy tűnik, hogy nem egy konkrét zavar, hanem inkább egy olyan tünet, amely mögött különböző okok, szorongások állhatnak. Ezen felül vannak olyan iskolakerülő gyerekek, serdülők, akik nem élnek át szorongást, rossz érzést az iskolával kapcsolatosan, hanem motivációjuk veszítik el a tanulással kapcsolatosan, és deviáns viselkedés felé indulnak. Sokszor kockázatkereső viselkedéssel, törvényszegéssel, ellenállással kapcsolódik össze.
Most már láthatják, hogy mennyiféle oka lehet annak, hogy a gyermek távol szeretne lenni az iskolától. Feltétlenül fontos azonban tudniuk, hogy mivel segítenek a gyermeküknek! Nem azzal, ha benne tartják a megszokott, ám hosszútávon nem működő helyzetben: a függésben. Ha nem mennek iskolába, nem tanulnak meg önállóan létezni egy közösségben, vagy megoldani konfliktusokat, szembenézni a félelmekkel. Annak ellenére, hogy erős szorongás kapcsolódik az iskolához, a tartós otthon maradás nem segíti a gyermeket a későbbi beilleszkedésben.
Emellett nagyon fontos a gyermek biztonságérzete is, ezért a mély vízbe sem kell dobni. A pedagógussal szoros együttműködésben lehet a legjobban kialakítani azt a közeget, ahol a gyermek fokozatosan biztonságban érezheti magát, és megélheti közben önállóságát is. Amennyiben nem működik szakember segítsége nélkül, érdemes pszichológus is bevonni, hogy a gyermek egyéni terápiában megerősödjön, a szülő és a pedagógus pedig támogatást és segítséget kapjon a helyzet kezeléséhez.
És ami még fontos: beszélgessenek gyermekükkel, hogy a fenti lehetőségek közül melyik az, amelyik gyermekük szorongásának a tárgya. Annak megfelelően tudják támogatni, és bátorítani a helyzettel való sikeres megküzdésre.

Furcsa párosítás. Gondolhatnánk, hogy a gyerekeknek semmi dolguk a halállal. Jobb lenne, ha megmaradnának ártatlanságukban, reményeikkel és álmaikkal, minthogy a halállal, az elmúlással, a veszteséggel foglalkozzanak. Főképp, ha arra gondolunk, mennyi idejük van még hátra! Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ez nem igaz, és a gyermek saját halálával, elmúlásával kell megküzdenie, vagy legalábbis megéli halálfélelmét egy súlyos betegség, krónikus betegség esetleg baleset kapcsán. Persze a halál kérdése akkor is felmerül, mikor elveszítenek egy közeli családtagok, vagy annak veszélye áll fenn. Az elmúlással nem csak életesemények kapcsán, hanem a fejlődésük során is foglalkoznak a gyermekek, ahogy érzékelik, hogy ez az élet része. Mert tulajdonképpen az is.

A kisebb gyerekek - egy rövid ideig, pár évig - rugalmasan kezelik a halál fogalmát. Egy három év körüli gyerek életébe már bekerül a kérdés, hogy miért nem találkozhat többé a dédivel, vagy mi történt a kutyussal, akivel tegnap még játszott. Mégis olyan nehezen érti meg. Sokszor előfordul, hogy újra és újra kérdezgeti, hogy mi történt, és ez mit jelent. Ez azért lehetséges, mert ebben az életkorban a halál még visszafordítható a világról alkotott képükben, vagyis a mennyországba távozás pont annyira logikus és egyszerű, mintha Lengyelországba mennénk, majd onnan vissza - magyarázta nekem egy 3 és fél éves kislány. Az ilyen korú gyermekek súlyos betegsége során, amely az életüket fenyegeti, nem igazán fogják fel, hogy ez mit jelent. Sokkal inkább érzik a család félelmét, a szülők szorongását és szomorúságát.

A hat-hét éves gyerekeknél már elkezd megváltozni ez a kép a halálról. Talán ilyenkor foglalkoznak ezzel a legaktívabban. Kíváncsiak családi eredetükre és az elmúlásra is. A visszafordíthatatlanságon túl rengeteg kérdésre nem kapnak pontos választ, mint a lelkük, az emlékeik, az érzéseik hogyan maradnak meg, vagy vesznek el. Talán ekkor kerül be a félelem is a halál kérdéséhéhez, hiszen felfogják, hogy az végleges, de nem tudják, hogy mi várható utána. Mégis a saját halálukkal kapcsolatosan inkább azt a veszteséget élik meg, hogy szüleikkel nem lehetnek együtt, nem pedig azt, hogy saját magukat veszítik el.

Identitásuk, önmaguk elvesztése és a halál gondolata a serdülőkorban jelenik meg ezután. Az ekkor felmerülő kérdések már sokkal inkább közeliek azokhoz a kételyekhez, amelyeket a felnőttek is megélnek. Emiatt megnyugtatásuk sem olyan könnyű, saját útjukat keresik a kérdésben, és inkább együttgondolkodásra, útmutatásra várnak, mint pusztán megnyugtatásra.

A halál kérdése, azzal való foglalkozás mindenki számára nehéz, már óvodáskor végétől kezdve. Ám azoknak a gyerekeknek a helyzete, akiknek saját magukkal kapcsolatosan kell szembesülniük a haláluk kérdésével, még nehezebb téma. Ez azért lehet egyrészt, mert az ilyen beteg gyerekek a szeretteikkel vannak körülvéve, akik szintén krízisben vannak a gyászuk feldolgozása miatt, és annak szakaszain halad ki-ki a maga tempójában. Így mennek végig a tagadás, a düh, a csalódottság és a szomorúság érzésén. Ilyen állapotban nem egyszerű még gyermeküknek is támaszt nyújtani. Ezekben a helyzetekben, ami a legjobban segít, ha képesek nyíltan beszélgetni a halálról. Megjelenhetnek érzések, amelyek valószínűleg nagyon hasonlóak gyermekünkéhez, és könnyebben egymásra tudnak hangolódni, és megértik egymást. Ez azért is lehet fontos, mert a gyermek, ha nem beszél róla, akkor valószínűleg saját magában küzd félelmeivel egyedül, nem pedig elfogadta és feldolgozta a kérdést. És azért ő még gyerek, ezért nagyobb szüksége van a támaszra. Csak ismételni tudom, hogy a nyílt érzések és a közös élmények a legfontosabbak ilyenkor. Persze ez nem azt jelenti, hogy a között együttléteknek folyamatos témája legyen a betegség és a halált. Fontos figyelni arra, hogy más kapcsolódási pontok is legyenek, más élményeket is átélhessen. Emellé az olyan helyzetek is bekerülhetnek, amelyekben a gyermek megélheti önállóságát, vagy küzdését, erejét.

Fontos arra is gondolnunk, hogy a gyerekek érzései közt akkor is megjelenhet a halálfélelem, ha nem feltétlenül fenyegeti az életét a betegség, „csak” az életének a része, vagy hosszabb ideig betegeskedik. Logikusan végig gondolva nem reális a félelme, mégis foglalkozni kell vele. A megnyugtatás mellett persze fontos a realitás, a valóság elmesélése, hogy így megértse, valódi veszélyben nincs, mégsem szabad lekicsinylően gondolni a félelmére, amit –akár reális, akár irreális, de átél.

A gyász mindenkinek nehéz, akár gyerekként, akár szülőként/hozzátartozóként vannak benne a halállal való találkozásban. Megterhelő élmény, mely rányomja a bélyegét a mindennapokra. Eléggé különbözően reagálhatnak a helyzetekre: van, aki inkább bezárkózik, van, aki inkább nem törődik vele. Vannak személyek, akik az elején nem fogják fel, és ez sokáig így is marad. Mások az elején helytállnak, majd egy idő után tör rájuk a fájdalom. vagy történhet fordítva is, hogy a betegség elején leblokkolva nem, vagy csak nehezen tudnak részt venni a tényleges feladatokban, majd szépen ez enyhül. A változásoknak, krízisnek a megoldásai addig, amíg a személy képes kapcsolatban maradni a körülötte levőkhöz (társakhoz, családtaghoz, baráthoz, lelkivezetőhöz...) és van érzelmi támasza, aki ki tudja hozni a gödörből, addig valószínű, hogy fel tudja dolgozni az eseményeket. Viszont ha túlzott szomorúságot, szorongást él át (akár a gyerek, akár a felnőtt), bátran keressen fel szakembert, mert akár néhány beszélgetés is nagy segítség lehet.

Egy gyermek esetében megjelenő súlyos, vagy tartós betegség nagyon megváltoztathatja a család működését. Annyit elmondhatunk minden esetben, hogy megviseli a gyermeket és a szülőket is. A nyílt viselkedés lehet nyugodtság, vagy támogatás a szülők részéről, illetve együttműködés, türelem és remény a gyermek részéről, de valahol, mélyen - vagy nem is annyira mélyen - megtalálhatják a félelmet, a feszültséget, és a bizonytalanságtól való tartást. Betegség megjelenése még felnőtteknél is azt a reakciót váltja ki, hogy "ez nem történhet meg velem", mely gyerekbetegségeknél fokozottabban jelen van. Hiszen ki számít arra, hogy egy ártatlan gyermek szenvedjen betegségtől? Emiatt a negatív érzések jelenléte akár fokozottabb is lehet. Miután a tagadásból kikerültek, a gyászfolyamathoz hasonló szakaszokat figyelhetnek meg, mint a düh, az alkudozás, a lehangoltság és végül az elfogadás. Érdemes azonban tisztában lenni azzal, hogy a folyamaton nem csak a szülők, hanem a gyermek is végig mehet. Ő a legkisebb, és talán neki van a legnagyobb szüksége a támogatásra. Miért is?

A gyerekek személyiségfejlődése során nagyon fontos a biztonság érzésének a megtapasztalása, ami tartós betegség esetén több szinten is sérülhet. Hiszen a gyermek bizonytalanságot él át a saját jövőjével kapcsolatosan, félelmek jelennek meg benne akár a halállal kapcsolatosan, és érzelmileg is bizonytalanabb légkörbe kerül, mivel az egész család stresszesebb, feszültebb, bizonytalanabb. Sok esetben halmozódik ez a feszültség, mivel titkolózások, őszinteség hiánya vagy a szülők túlzott szorongása jelenik meg. Mindent összevetve nagyobb feladatokkal kell megküzdenie, mint ami az életkorában aktuális lenne. Ilyen például a fájdalomtűrés, a testi beavatkozások elviselése, a betegség tüneteihez, a vizsgálatokhoz való alkalmazkodás, vagy akár a szeparáció - a szülőtől való hosszabb-rövidebb elválás.

Hosszabb betegség esetén a következőkre érdemes figyelni a gyerekeknél:

Még ha jól és ügyesen tűri is a körülményeket, fontos lehetőséget adni neki arra, hogy kifejezze félelmét, ellenállását, szorongásét vagy agresszióját. Ilyen lehet például, amikor játékban, mesében, történetben, stb. megjelenik a kórház, az orvosok, és ő lehet az "agresszor", ő "élheti ki" vágyait a gyámoltalan gyermeken. Sokszor látható, hogy nagy élvezettel élik bele magukat a helyzetbe. Vagy akár az is előfordulhat, hogy a játékban a gyerek - aki természetesen nem ő igaziból - ellenáll a beavatkozásnak. Ezekben az esetekben nem kell megijedni, főképp, ha a valóságban ennek az ellenkezője figyelhető meg. Persze a játékot fordítva is lehet használni, mikor a gyermek nagyon fél, és nehezen működik együtt (főképp kisebb gyerekeknél). Ilyenkor a játékban különböző szerepekben meg lehet mutatni neki, hogy mire számíthat, hogyan lehet viselkedni orvosi helyzetben és ezt kicsit begyakorolhatja.

A másik fontos dolog, amire figyelni érdemes, az a biztonságérzet, érzelmi támasz nyújtása. Ennek egyik legfontosabb lépése az informálás, és az őszinteség. Persze mindent a gyermek szintjének megfelelően kell közölni, és fontos a biztatás is. De nem érdemes azt mondani, hogy "nem fog fájni", mikor fájni fog. Persze azt sem érdemes mondani, hogy "fú, ez nagyon fájni fog". Inkább azzal tudják a legjobban támogatni őt, ha elmondják, hogy mi fog történni, milyen eszközzel, hogyan fognak hozzá nyúlni, és miért, milyen változást fog ez előidézni. Fontos a fájdalomról is beszélni, de rögtön mellette legyen ott a támasznyújtás, pl. az erejének és bátorságának a hangsúlyozása. Illetve a végén, mikor esetleg sír, vagy fájdalma van, akkor lényeges a vigasz. Így a személyiségében és a világról alkotott képében nem a fájdalom és a szorongás lesz a fő komponens, hanem hogy a fájdalmat ki lehet bírni, mert nem egyedül van benne.

A családi élet megváltozása már korábban szóba került. Erre is érdemes figyelni tartós betegség jelenlétében. Fontos jelenség itt a féltés. Természetes dolog, ha gyermeküket féltik sok mindentől, hiszen életük értelme, ajándéka, stb. Emellett a valóságban is támogatást és óvást igényelnek, de... Gyermeküknek ez az egyetlen gyerekkora. És - bár bizonyos területeken nagyon különbözik az átlagos gyerekektől, - meg kell harcolnia a normál fejlődés nehézségeit. Ilyen például az önállóság fejlődése, ami sok esetben akadályba ütközik a túlzott féltés, és gyerekszerepben tartás miatt. A beteg gyerekeknek is meg kell élniük, hogy képesek egyedül boldogulni az életben, hogy félelmeikkel szembe tudnak nézni szülők nélkül. Ehhez fokozatosan messzebbre kell engedni őket, még ha szülőként ez erősebb szorongást is jelent, mint egy egészséges gyereknél. Ez halmozott probléma lehet, ha testvérek is vannak a családban. Ilyenkor még inkább meglátszódnak a különbségek, és feszültséget okozhat ez a testvérek között. Az önállóság megélése mellett pedig még a kortárs kapcsolatok jelenléte is fontos, a kettő általában erősen együtt is jár.

Még egy utolsó gondolat: a túl sok feladat és erős érzelmek kezelése miatt sok esetben túlérettekké válnak ezek a gyerekek, amire bizonyos szintig szükség is van, de figyelni kell rá, hogy a saját korosztályukkal is megtalálják még a hangot, ne legyenek túlzottan távol attól, ahol a betegség nélkül lennének. Ellenkező esetben érdemes pszichológusi segítséget keresni, akár csak egy kis támogató, szupportív terápiára.

Más gyerekek az ellenállással, vagy agresszióval reagálnak a szorongásra, ami szintén segítségkérésre ösztönözheti Önöket, hiszen ez egy pont után a gyermek testi épségét is veszélyezteti, ha az orvosi beavatkozásokkal szemben is jelen van ez a hozzáállás.

Harmadik eset a túlzott szorongás vagy visszahúzódás, ami azt jelzi, hogy a háttérben levő félelmek eluralkodtak a gyermeken, az ezeken való felülkerekedéshez egy bizonyos pont után ismételten a szakembert javasolnám.

A legfontosabb, amit szülőként megtehetnek, hogy érzelmileg támogatják a gyermeket, biztonságot és őszinteséget közvetítve neki.

Minden gyermek –és ezáltal szülő- életében van olyan nap, vagy időszak, mikor az alvás, az éjszaka nem annyira gördülékeny, nem valami nyugodt. Ilyenkor talán felelevenednek a csecsemőkori rendszeres éjszakai felkelések, a hosszas sírások, és talán a feszültség, aggódás, fáradság is. Főképp az óvodás korban, de akár iskoláskor idején is kísérhetik rémálmok a gyermekek éjszakáját. Ilyenkor elképzelhető, hogy kiabálva, sírva ébrednek, és elmondják, rosszat álmodtak, de megeshet olyan is, hogy csak feszülten, izgatottan, akár sírva ébrednek, de nem tudnak beszámolni, mi is történt. A szülők első reakciója sok esetben az ijedség, hogy mi lehet gyermekükkel, vagy hogyan tudnák megnyugtatni, illetve vajon miért kísérik rémálmok gyermekük életét.

A rossz éjszakák, nehéz elalvás, nyugtalan álmok sokszor testi problémákhoz kötődnek. Gyakrabban fordul elő, hogy nehezített az éjszaka, ha a gyermek beteg, főként, ha lázas. Olyan is előfordulhat, hogy aktuális testi érzései jelennek meg az álomban, persze sokkal jobban eltúlozva, ijesztően, vagy legalábbis rossz érzést vonva maga után. Így egy elzsibbadt láb, vagy egy elaludt kéz, vagy telített húgyhólyagok járhatnak erős stresszel, vagy furcsa álmokkal, ami felriadást, rossz érzést eredményez. De mi a helyzet a visszatérő rémálmokkal, a félelemérzettel olyankor, mikor a gyermek nem beteg? Mit jelenthet?

Az álom nagyon fontos része a gyerekek –és a felnőttek- életének. Bár úgy tűnik, hogy akkor „csak” alszunk, pihenünk, teljesen kikapcsolunk, de ez nem teljesen így van. Az alvás különböző típusú agyi aktivitást jelent, amely periodikusan változik. Az egyik ilyen szakaszban (REM, azaz gyors szemmozgásos alvás) történik az álmodás, ami nagyon is hasonlít az ébrenlét állapotához. Az álmodás során olyan emlékeke, tartalmak, érzések dolgozódnak át, amely aznap, vagy abban az időszakban ért minket. Valahogy úgy lehet elképzelni, mintha a „mesévé” alakítással kiválasztanánk az emlékekből az, ami fontos, amire szükségünk van, ami befolyásol minket, és összekötjük korábbi élményekkel, érzésekkel. Persze mindegy szimbolikus képekben történik, sűrítve, sokszor bizarr formában, mert ezek a tartalmak mind egyszerre aktívak, és abból alakul ki egy történet. Így a rémálmok értelmét, ha sikerül megfejteni, megmutathatják, hogy mi az, ami jelenleg feszültséget, szorongást okoz a gyermek –vagy akár felnőtt- életében.

A rossz álmok során nem kell feltétlenül irdatlan nagy traumára gondolni. Előfordulhat, hogy a gyermek érzékenyen él meg valamit, és fokozott szorongással jár számára, míg esetleg más nem is veszi észre azt. Elképzelhető, hogy fellépéstől, vizsgától fél, vagy csak megijedt valamitől, amit aznap látott. Ilyen szemmel a rémálmok jelenléte teljesen természetes. Azt mutatja, hogy a mindennapjainkban megélt élmények –akár jó, akár rossz-, hatnak ránk, és megmozgatják az érzéseinket. Vannak olyan időszakok, amikor fokozottabban vannak jelen rémálmok, még ha nem is feltétlenül jár mindegyik felébredéssel. Ilyen időszak az óvodáskor. Ilyenkor sok változás éri a gyermekek személyiségét, amely főképp az önállóságukról, én-erejükről szól. Álmaikban a félelmetes, nagy, irányíthatatlan világ, és érthetetlen események megjelenhetnek szörny, boszorkány, gonosz robot, vadállat képében, amik valamilyen módon kergetik a gyereket, vagy egy kedves szereplőt, akivel a gyermek azonosul. Amennyiben az ilyen álmok csak rövidebb ideig állnak fenn, nem kell aggódni, inkább csak biztonságot nyújtani a gyermeknek, és bátorítani a félelmek megküzdésére. Ha viszont hosszan, napi szinten vannak jelen hasonló álmok akár fél évig, akkor érdemes bevonni egy küldő szakembert, aki talán könnyebben rálát, hogy mi okoz ilyen nehézséget a gyereknek, mi az, ami ennyire megterheli. Van, hogy ez egy elakadt gyász, vagy indulatok elfojtása, vagy a hétköznapok bizonytalanságából adódó félelem, de közösen elindulhatnak egy úton, amellyel nem az álmok megfejtése, hanem a gyerek/személy harmóniája, kiegyensúlyozottsága a cél.

Mit tehet a szülő, mikor jönnek a rémálmok? Azon túl, hogy biztos támaszt nyújt, fontos része a megnyugtatásnak az is, hogy valahol megtanuljon megküzdeni a gyermek ezekkel az érzésekkel. Például: azzal megnyugtatják, ha megölelik, simogatják, átmennek hozzá, de ha rendszeresen, huzamosabb ideig átviszik saját ágyukba, akkor nem tanulja meg, hogyan kell szembenézni ezekkel a szörnyekkel (félelmekkel), ha jönnek. Talán nagyobb segítség, ha –az adott álmon, mesén, történeten keresztül- megtapasztalhatja, hogy egyedül is megy neki, egyedül is szembe tud szállni a közeledő rossz érzéssel, ijesztő élményekkel. Ha fél éjjel, adhatnak neki bátorító kislámpát, fényt, vagy egy plüss „társat”, s így nem egyedül, bátrabban nézhet a küzdelem elé. Továbbá fontos lehet az álomról beszélgetni, megismerni a szereplőket, a főhős körül segítő személyeket, fegyvereket, védekező tárgyakat, biztonságos helyet keresni. Így az álom tartalma változni tud, és a gyermek szorongása is oldódhat. Persze erre inkább másnap, vagy akár pár nappal később van lehetőség. Sokszor nehezen beszélnek róla, de esetleg egy rajzon keresztül, vagy ha egy kedves játéka álmaként meséli el, könnyebben megnyílik.

Szerencsére a szülők sokszor jól ráéreznek gyermekük félelmére, és bátorítani tudják őt. Ezzel a pár gondolattal, praktikával talán még magabiztosabban tudják ezt megvalósítani, és könnyebb lesz megkülönböztetni, mikor van szükség szakemberre.

A gyermek születése ajándék. Vannak, akik nagyon várják, vannak, akik nehezebb helyzetben vannak, és dilemmákkal küszködnek, de általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy gyermek születése öröm. Szokták kérdezni, mit szeretnének, fiút, vagy lányt, mire gyakran az a válasz, hogy „mindegy, csak egészséges legyen”. És mi a helyzet, ha nem az?! Talán ez is olyan helyzet, amire nehéz felkészülni. Már a terhes-gondozás alatt kiderülhet, hogy a magzatnál valamilyen rendellenességet tapasztaltak, de ettől még nem könnyebb a helyzet. Mindenképpen elindul egy belső, lelki folyamat, keresve a hibást, keresve az értelmet. A bűntudat nagyon sok esetben megjelenik, akár csak azért, mert felmerült bennük a gyermek elvetetése, akár azért, mert életvitelüket látják oknak a gyermek rendellenességére. Mit tegyen hát egy szülő, aki sérült gyermeket nevel? Ami szerintem egy nagyon fontos dolog, hogy vizsgálja meg érzelmeit. Azt is, amelyiket könnyű, és azt is, amelyiket nehéz. Sérült gyermek nevelése sokszor felemelő érzés, és aki testközelből tapasztalta, tudja, hogy mennyi szeretetet ad egy gyermek, és mennyit tanulhatunk tőle türelemről, alkalmazkodásról, elfogadásról. Sokszor olyan közösség alakul ki hasonló gyermekek és szülők között, ami egy nagyon biztos alapot, jó kötődéseket jelent. Ezeket az érzéseket és tapasztalatokat talán könnyebb felsorolni. Emellett azonban fontos szembenézni a negatív érzésekkel, és kétségbeeséssel is. Hiszen egy sérült gyermek születésénél a család hasonlót él át, mint a gyásznál. Mintha elgyászolnák azt az átlagos életet, amit minden szülő megálmodik, mikor gyermeket vár. Szükség van arra, hogy a család időt adjon magának, mert ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Természetes, ha olyan érzések jelennek meg, mint a düh, a félelem, a kétségbeesés, a szomorúság, a bűntudat stb. Ezeket az érzéseket megélni, felfedezni fontos, mert anélkül nem lehet továbblépni, hiszen ha nem veszünk róluk tudomást, attól még befolyásolni fognak bennünket. Furcsa paradoxon, hogy ezeknek a negatív érzéseknek a jelenléte természetes, és fontos lehet, hiszen ez a hiteles érzésünk, és teljesen adekvát. Ha képesek vagyunk észrevenni, képesek leszünk elengedni. Így nem fognak eluralkodni rajtunk. Persze van egy folyamata ennek, amelyben először egyfajta tagadás figyelhető meg, mintha nem is Önnel történne ez. Majd mikor már realizálódik élethelyzete, fokozatosan előkerül a düh, ellenkezés. Ilyenkor a szülők gyakran keresik az okokat, hibásokat, hogy a saját negatív érzések helyében táplálni tudják a haragot. Majd szép lassan, előkerül a szomorúság, levertség. Mintha az egésznek nem lenne értelme. A legvégén sikerülhet eljutni az elfogadásba, sikerül elfogadni, hogy gyermeke sérült, most az Ő gondozása az Ön feladata, és ebben reális megoldásokat, segítőket, stb. keres. Amikor elér ebbe a szakaszba, az nem jelenti azt, hogy már soha többé nem jelennek meg negatív érzések. Sokkal inkább jelenti azt, hogy már megtapasztalta gyermekével a kapcsolatot, megértette, hogy másképp, de mégis felnevelheti Őt, időnként azonban előtérbe kerülnek a régi érzések. A csalódottság, hogy így alakult, a bűntudat, hogy felmerült korábban, hogy nem tartja meg, vagy egyszerűen a fáradság, és a düh azért, hogy másképp kell élniük. Időnkénti hangulati változás mindannyiunknál megfigyelhető. Amennyiben ez gyakori, és nehezíti mindennapi életét, érdemes segítséget kérni benne. Egy pár szót arról, hogy mire érdemes figyelni egy sérült gyermek nevelésekor: Nagyon nehéz megválaszolni ezt a kérdést, anélkül, hogy a különböző típusú sérüléseket szétszednénk. Teljesen különböző egy értelmileg sérült gyermek egy testi fogyatékostól, vagy egy autisztikus zavarral küzdő egy halmozottan sérült gyermektől. Ami a legfontosabb talán, hogy olyan életritmust találjanak, ami minden családtagnak a legjobb. Hiszen az otthonnevelés szép és nagy áldozat, amely sok esetben az érzelmi biztonságot és a jó fejlődést jelenti, de ha erre a családnak nincs lehetősége, nem szerencsés belehajszolni magukat. A Gyerekeknek - és ez szerintem minden gyerekre igaz - jobban jön egy olyan szülő, aki aktuálisan rá tud hangolódni, figyelni tud rá és érzelmileg jelen van, mint aki túlterhelt. Ha ez azzal jár, hogy segítséget kérnek a nevelésben, gondozásban, akkor is. Inkább rövidebb ideig legyen jelen 100%-ban, mint felületesen folyamatosan elérve. Ami a személyiségfejlődés és nevelés részéről fontos lehet, hogy megtalálják azt az elvárási rendszert, amely megfelelő a gyerek számára. Hiszen másképp fog alakulni a fejlődés egy átlagos gyerekhez képest, de attól még bizonyos életkori változások ugyanúgy megjelennek (pl. serdülőkori hormonális változás, nemi szerepek). Sok esetben előfordul, hogy a sérült gyerekektől nem várnak el semmit, nincs következménye a tetteinek, stb. Ezzel azt érik el, hogy nem tud fejlődni még magához képest sem. Ezért nagyon fontos lehet, hogy minél jobban fejlesszék önállóságát, kontrollját, érzelemkifejezését a gyermeknek, amelyben egy bizonyos szint fölött nem tud fejlődni - és fontos ezzel tisztában lenni -, de addig viszont érdemes motiválni, hogy érettebb legyen. Amennyire lehetséges, azért ne térjen el a kortársaitól, hisz vannak különbségeik alapjáraton is.

Az mostanság már ismert tény, hogy a csecsemő mintegy egybe olvadva érzékeli önmagát és édesanyját. Ebben persze vannak kutatók, akik kicsit másképp gondolkodnak, hiszen a csecsemők már nagyon korán élnek meg saját testérzetet, vagy vesznek észre összefüggéseket. Mégis annyit tudhatunk, hogy nagyon szoros a kapcsolat anya és gyermeke között. Az első pár hónapban az anya mintha nem is létezne, csak gyermeke felé tud fordulni. No de néhány hónap után ez a teljes összeolvadás elkezd megbomlani, és a gyermek elkezd egyedül körültekinteni a világban. Eleinte csak annyiban nyilvánul ez meg, hogy észre veszi, hogy nem körülötte forog a világ, nem ő irányítja, hanem van ő, van az anya, és egyre több dolgot észre vesz a világból is. Ám elég hamar tovább megy az önállósodás útján. Nagyjából akkor lehet ezt érzékelni, mikor a gyermek elkezd mászni, járni. Hirtelen kiszélesedik a világ. Fontos itt tudni, hogy ezekkel az élményekkel alakul az én-identitása, és tapasztalja meg, hogy mi az, ami ő, és mi az ami nem. Ekkor már megvan az igény benne, hogy anyukájáról leváljon, de képességeit még kissé egybeolvadva érzékeli. Vagyis érdeklődik a világ iránt, de nincs veszélyérzete, nem tudja felmérni, mi fog történni. Fontos ilyenkor, hogy megtapasztalhassa a különválás örömét, de közben figyelmet is igényel. Megfigyelhető a későbbiekben, mikor ezt a "világ megismerését" gyakorolja, hogy vissza-visszamegy a szülőkhöz megmutatni, mit talált, mit látott. Ebben ez időszakban (másfél év körül járunk) fontos momentum ez a "bázis/szülők meglátogatása".

Egy kicsit később, úgy két év körül megint változás áll be. A gyerekek iszonyú hisztisekké, akaratosakká válnak. Akik eddig kis-angyalok voltak, azok most sírva ellenkeznek. Akik eddig ellenkeztek, azok is. Nagy dilemma előtt áll a gyermek ebben az életkorban. Szeretne továbbra is különálló, világfelfedező lenni, de közben megjelenik a félelem, hiszen elkezdi észre venni, hogy ő nagyon kicsi, a világ pedig nagy.  Ezért feszült, nem lehet kitalálni, mit is akar. Előfordul, hogy szavakban ellenkezik, de egyébként azt csinálja, ami ellen hisztizik. Nem könnyű egy időszak se gyereknek, se szülőnek. Segítség lehet ilyenkor, ha kicsiben részt vehet a dolgokban, vagyis önállóan megcsinálhatja, amire képes, még ha ki is kell várni a ezt a szülőnek. Élvezni fogja, és fejlődik tőle, ha kipróbálhatja a felnőtt tevékenységeket (takarítás, főzés, telefonálás), csak valamilyen kicsinyített formában, vagy játékosan. Nagyon gyakori (és fontos) az utánzás ilyenkor.

Máris az óvodás korban járunk, ahol nem csak maga körüli tevékenységekben önállóbb, de a nap nagy részét a szülőktől eltávolodva tölti. Ebben akkor tud a legsikeresebb lenni, és legjobban érezni magát, ha ez egy folyamat, és nem váratlan traumaként éri őt. 

Az ezt követő években kiegyensúlyozottabban alakul az önállóság. Gyermekek és szülők fokozatosan, rugalmasan változtatják a rendszert, hiszen a gyerekek egyre több dologban tudnak feladatot vállalni, és egyre több területen képesek az önállóságra. Hangsúlyoznám, hogy fontos is ez a változtatás, még ha ez a testvérek közötti különbséghez vezet, hiszen megélhetik, hogy az életkorral más elvárási rendszerbe tartoznak, és nem csak jogaik, hanem felelősségük is nagyobb. Így a serdülőkorban, mikor újra egy viharosabb időszakba érünk, nem váratlanul éri a családot az önállósodási igény, hanem egy újabb pontot, a leválás kiteljesedését láthatjuk. Talán ez jár a leglátványosabb konfliktusokkal, de érdemes szem előtt tartani a serdülő azt a feladatát, hogy ezután felelősségteljes, egyedi felnőtté kell válnia. Bízzanak meg bennük. Ha az előtte levő években fokozatosan haladtak ezen az úton, könnyebben megtalálják a megoldást, és a veszekedések, feszültségek csak emlékekké válnak. Ha viszont megreked az önállóságuk, azon nehezen tudnak továbblépni, és több zűrhöz vezet, mint egy serdülőkori "normál krízis", amin mindenki átesik.

Az utóbbi években nagyon nagy hangsúlyt kapott a gyerekek fejlesztése, taníttatása, különórákra járatása, stb. Ha előttem ül egy szülő, nem azt kérdezi, hogy van-e szüksége az óvodás gyereknek nyelvtanulásra, hanem azt, hogy milyen intenzitással, és mikor kezdje. 

Az iskola mellett korrepetálásra, fejlesztésre, zeneórára, sportra is járnak, és ha lehetséges, még ezek után a szülő otthon kikérdezi a tanultakat a gyermektől. Így gyakorlatilag a gyerekek napjának nagy része, reggel nyolctól, este hat-hét-ig azzal megy el, hogy tanulnak. De valójában erre a tanulásra volna szükségük? Az első gondolat magával a foglalkoztatottsággal kapcsolatban merült fel. Hajlamosak a szülők ugyanis átesni a ló túloldalára, mikor a gyermek képességeinek motiválásáról van szó. Nem tudom, hogy hányan gondoltak bele abba, hogy mit csinálnának, ha ennyi ideig kellene folyamatosan dolgozniuk. Biztosan sokan erre azt mondanák, hogy „de hát mi ennyire sokat dolgozunk”, és ez meg is érződik mentális egészségükön, jóllétükön, megelégedettségükön. Vagyis inkább azok hiányán. A gyerekeknél ugyanez a helyzet. Ugyanis elfáradnak. Persze ezzel nem mondok el nagy titkot, hiszen Önök is észre vehetik. De mégis sokszor elfelejtődik. Reggel óta ülnek az iskolában, és a napköziben is lerövidül a játékidő, és fejlesztésre, vagy korrepetálásra, vagy bármi különórára járnak, és elvész a lényege. Nem tudnak teljes lényükkel, teljes személyiségükkel jelen lenni a foglalkozásokon, és így a világ megismeréséből, a játékos tanulásból, a körülöttünk levő környezet megismeréséből csak a kötelesség marad meg. Nem a különórák ellen szeretnék beszélni, véletlenül sem. Nagy lehetőség, hogy a gyerekek megtalálhatják, mi érdekli őket, miben ügyesek, és hogyan tudják a legtöbbet kihozni magukból. Inkább csak azt látom, hogy nem ez utóbbi a cél, hanem a gyermek foglalkoztatása, s így egyre kevesebbet van a családdal, a barátokkal, és egyre kevesebb ideje jut a világ tényleges megismerésére, a kapcsolatok kezelésének megtanulására, és egy csomó olyan dologra, ami a saját kis személyiségüket, identitásukat fejlesztheti. Ilyen a játék, ilyen a szabad együttlét a szülőkkel, felnőttekkel, kortársakkal. Tehát akkor nem is biztos, hogy a különóráktól tanulnak a leginkább? Nem az iskolai teljesítmény növelése a cél? Azt gondolom, hogy a gyerekeknek sokkal többet kell megismerniük a világból, mint amit iskolai tananyagban tanulnak. Ahhoz, hogy felnőtté váljak; ahhoz, hogy felelősségteljes, kiegyensúlyozott, harmonikus, fejlődésre képes felnőttekké váljanak, sok más komponensre is szükség van, ami a teljesítményükön túl szükséges. Ilyen az önbizalom, ilyen az érzelmek felismerése, kifejezése, szabályozása, ilyen a felelősség, az önállóság, és még sorolhatnám. Ahhoz, hogy az életben megállják a helyüket, és boldogok legyenek, sokkal fontosabb megtanulniuk, hogyan tudják önmagukat kifejezni, mit kezdjenek az érzelmeikkel, hogyan csillapítsák a dühüket, hogyan szerezhetnek magabiztosságot, önbizalmat. Márpedig ezeket nem –feltétlenül- a padban ülve, vagy különórára járva kaphatják meg. Ezek elsajátítására, ellesésére a szülők, és a gyerekek körül levő fontos személyek adnak lehetőséget. Olyan, mintha a gyerekek a szüleik szemüvegén keresztül látnák a világot, és saját magukat. Így az együtt eltöltött idő alatt próbálják megérteni, hogyan lehet a világhoz, az emberekhez, saját magunkhoz viszonyulni. És itt nem feltétlenül nagy dolgokra gondolok, hanem inkább a hétköznapi nyitottságra, ahogy a mindennapjainkban elmeséljük a gyereknek, hogy az épp mellettünk elhaladó autó miért füstöl, vagy a néninek az út túloldalán miért van szüksége segítségre, vagy akár kifejezzük, hogy most dühösek vagyunk valami miatt, és ezért szükségünk van egy kis időre, hogy lenyugodjunk. Ezek mind sokat elárulnak arról, hogy hogyan tudnak majd ők felnőttként boldogulni a világban. Mit tudnak kezdeni egy konfliktussal, megértik-e, hogy a másik ember mit érez, tudnak-e problémát megoldani… A fent említett kompetenciákban, képességekben sokat segít az is, ha hagyjuk a gyerekeket játszani. Igen, játszani. Mert ez a gyerekek egyik nyelve, amivel tanulnak. Persze itt most nem a számítógépes játékra gondolok, ahol a széken ülve, a környezetet elfelejtve módosult tudatállapotban tengődnek. Nem a mai modern technológia vívmányaira, ahol nincs szükség a kortársak jelenlétére, más személyekkel történő valós megosztásra. Sokkal inkább a hagyományos, vagy akár a gyerekek fantáziájából kipattant játékokra. A szerepjátékokkal megérthetnek emberi viszonyulásokat, vagy újraélhetnek egy megélt konfliktust, és kereshetik annak megoldását. Vagy a társasjátékokkal megtanulhatnak szabályt követni, vagy akár veszíteni. Mert azt is kell. A gyerekjátékok nagy része együttműködést is igényel. És nem a fejlesztő játék a lényeg. Az egyszerű együttlét gyerekkel, szülővel felszabadító hatású, amely a későbbiekben a tanulásra való odafigyelését is segítheti. Nyitott lehet a világra, és nem is lesz annyira lefáradt a sok plusz feladattól. És ezek olyan fontos dolgok, amit felnőttként sem szabad elfelejtenünk. Bár sok minden megváltozik felnőttként, de nekünk is szükségünk van „céltalan” együttlétre, felszabadulásra, feltöltődésre.

A Life.hu oldalról olvashatják 2013. 08. 20., 23:55 Fessler Emma

Már nem hívjuk megrontásnak

Egészen eddig a hazai törvényhozás szabályai szerint az a fiatal, aki 14 év alatti gyermekkel került nemi kapcsolatba, bizony büntetésre számíthatott: kiskorú megrontásáért akkor is egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztésre ítélhették, ha a másik fél is beleegyezett a szexbe. Az új szabadság azonban nem határtalan: az új törvény szerint csak az nem büntethető 12-14 éves fiatallal történő együttlét esetén, aki maga is 18 évnél fiatalabb - ennél idősebb partnernél már ugyanaz a büntetés érvényes, mint amit már említettünk. 12 éves kor alatt továbbra is büntethető az együttlét, és afelett is csak akkor nem, ha a fiatal partner beleegyezését adta az aktushoz. A szabályok változtatása bizonyos értelemben időszerű volt: a régi Btk. még a hetvenes években rendelkezett ilyen ügyekben, s azóta jócskán megváltozott a világ - egyre több fiatal veszti el a szüzességét egyre korábban.

"Szűznek lenni ciki, és kész"

Annak, hogy a korai nemi életnek mi lehet az oka, a legegyértelműbb választ maguktól a tiniktől kaphatjuk.

A 15 éves Tomi szerint aki felnőttként is szűz, azzal valami baj van

"Szerintem elég sokan úgy vannak vele, ha valaki szép és még szűz, akkor zakkant, vagy egyéb pszichés problémája van. Egyszerűen nem kell senkinek, és azért maradt még 'úgy'. Én egy éve feküdtem le először egy lánnyal az egyik buli után, de már itt is volt az ideje, az osztályunkból szinte mindenki túl van már rajta - csak néhány lány tartogatja magát, akik vagy kövérek, vagy valami más bajuk van. Szerintem aki jól néz ki és vagány, az ebben a korban már szexel, ezért vagyunk fiatalok, és amúgy is ez a normális, nézz be akármelyik buliba."

Zsani 13 évesen a kortársak elvárásai miatt hazudott

"Szerintem nincs ilyen mérce, hogy kinek hány évesen kell szűznek lennie, meg hány évesen nem. Senki sem kényszerít semmire, bár mondjuk én is hazudtam a barátnőimnek már olyat, hogy a barátommal pettingeltünk. Egyszerűen hülyén néztek rám, mikor kiderült, hogy két hónapja járunk és még nem volt semmi. Pedig tudom, hogy ők is félnek a dologtól titokban, hogy fájni fog."

Timi már 17 éves volt, mikor elvesztette a szüzességét

"17 éves vagyok, és egy éve van barátom, fél éve feküdtünk le egymással. Ő már járt egy lánnyal korábban, de én teljesen tapasztalatlan voltam. Régóta ismertük egymást, úgyhogy ez nem volt tabutéma, és Viktor nagyon rendes volt, semmit sem erőltetett, fél éven át csak csókolóztunk, és lassan haladtunk előre. Szerintem kellett is ennyi idő, hogy megismerjük egymást, és cseppet sem szégyellem, hogy neki adtam magam, ennyi idősen. Egy 12 éves kislány nem hiszem, hogy fel lehet készülve a szexre, inkább csak a kíváncsiság hajtja, meg a kényszer, mert ha egy fiú megtudja, hogy szűz vagy és egy darabig az is akarsz maradni, úgy eltűnik, mint a kámfor."

Ica nem tud mit kezdeni 12 éves lányával

"Amit csak tudtam, megtettem, hogy a lányomnak normális gyerekkora legyen, igyekeztem nem túlfélteni, nem is beleengedni mindenbe. Most viszont - szerintem nagyon korán - elkezdett kamaszodni, ősszel lesz 13 éves, és már bulikba jár, festi magát, és ha megtiltom neki, akkor egyszerűen fittyet hány rám. Az apja elhagyott minket, testvére nincs, nem tudom, hogyan hassak rá. Először nem engedtem ki az ajtón, míg a sminket le nem mosta, de aztán mutatott fényképeket az osztálytársairól, ahol a lányok fele erősen kihúzott szemmel, festett hajjal ül a padban, melltartóban, csípőnadrágban, többüknek piercingje is van már. Lili azt mondta, hogy - idézem - "Ultraciki, hogy le vagyok maradva, igenis át fogom szúratni az orromat, már megbeszéltem a barátnőimmel". Múlt héten a haját akarta befesteni, alig tudtam rábeszélni, hogy csak színezőt használjon, ami hamar kikopik. Nem vagyok még negyven, azt hittem, értek a fiatalok nyelvén, de ezek nyíltan csókolóznak, isznak a bulik meg az iskola kellős közepén, biztos vagyok benne, hogy Lili is, mert tudom, hogy szerelmes egy srácba. Hogy akadályozzam meg, hogy lefeküdjön vele? Fogalmam sincs, mindent letagad, és megy a saját feje után. Én is ilyen voltam, ez igaz, de 17 évesen, és valahogy régen jobban vigyáztunk egymásra. Ma a természetességnek, ártatlanságnak mintha nem lenne értéke a fiatalok szemében."

"Minden arról szól, hogy ha nem vagy szexi, nincs pasid, nem tudod felizgatni a párod, akkor nem vagy értékes"

Standovár Sára gyermekpszichológus segít megérteni a mai fiatalok hozzáállását: "A fiatalok tényleg egyre korábban kezdik a szexuális életüket. Ebben talán édesanyám, aki szexuálpszichológus, még hitelesebb képet tudna közvetíteni, de gyerekpszichológusként is azt tapasztalom, hogy már általános iskolában felmerül a kérdés, egy tini vajon él-e már nemi életet. Azt hiszem, ebben a változásban nagy szerepe van a médiának és a társadalom értékrendjének, vagy legalábbis amit közvetít a fiatalok felé. Az összes reklám, film, klip arról szól, hogy ha nem vagy szexi, nincs pasid, nem tudod felizgatni a párod, akkor nem vagy értékes. A fiúknál nyilván a pénz, a menő autók, az izmos test stb. az elvárás. Nagyon hamar éri szexuális inger a gyerekeket (óriásplakátok, amik lehet, hogy csak egy sajtot reklámoznak, de mégis egy meztelen nővel akarják eladni, mert így biztosan többet ér). Természetes, hogy a fiatalok azt szűrik le, hogy ettől lesznek valakik. Olyan, mintha a felnőtt szerep csak arról szólna, hogy szép, szexi-e valaki, vagy nem. Az érték ebben rejlik, ha a kihangosított, médiában megjelenített világra nézünk."

12 évesen még ne szexeljen, bandázzon

Ennek ellenére a pszichológusnő szerint 12 évesen még korai lenne elkezdeni a szexuális életet: "Azt gondolom, hogy 12 évesen nem érett még a szexuális életre egy gyerek. Nem véletlenül prepubertásnak hívjuk, vagyis serdülőkor előtti időszaknak. Ilyenkor inkább a kortársakkal bandázás lenne a legmegfelelőbb, amivel elindul a családtól való eltávolodás, a döntéshozatal bizonyos helyzetekben, a férfi-női szerepek próbálgatása, de testi kontaktushoz szerintem még fiatalok. Ilyenkor a családtól való leválás miatt még inkább érzékenyek a külvilág befolyásolására, ami jó, mert sok nézőpontot megismernek, de sajnos, ha nincsenek erre felkészítve, akkor azt szűrhetik le, hogy szexuális kapcsolatot kell létesíteniük. Ha más nem, legalább a csoportnyomás miatt."

A szex ilyenkor még nem kellemes élmény

Már csak amiatt is, mert a nagyon fiatalon szerzett tapasztalatok nem a legjobbak közé tartoznak: "Ezek a korai élmények valószínűleg a legritkább esetben kellemesek. A kapcsolat sem tart ott, a fiatal sem tart ott, így felkészületlen. Elképzelhető, hogy a szexuális aktushoz ez a kényszerérzés párosul, és a későbbiekben, mikor már érett kapcsolatra és érett szexualitásra vágyna, túlzott görcs lesz benne. Az is lehet, hogy ez a szemlélet állandósul, miszerint egy kapcsolat szex nélkül értéktelen, és a női szerepet lebutítják csábító szerepre, míg a férfiszerepet vadász, meghódító szerepre. Következmény lehet persze egy korai terhesség is, ami bárhogy végződik is, érzelmileg nagyon megterheli a gyerekeket."

A legtöbb, amit megtaníthatsz, hogy ne a látszatra alapozzák a kapcsolataikat

A helyes gondolkodáshoz fontos lenne az időben elkezdett szülői felvilágosítás is: "Szülőként nagyon fontos szerepük lehet gyermekük életében. Sajnos azt kell mondjam, ha ezt csak akkor kezdik kihangsúlyozni, mikor felmerül a szexualitás kérdése, biztosan nem lesznek sikeresek, mivel ebben az életkorban inkább a család ellen mennek a fiatalok, ez a dolguk a személyiségfejlődésük érdekében. Azonban figyelembe kell venni, hogy 12 évesen még nagyon is a szülők felelősek értük, így fontos, hogy legyenek közös szabályok, legyenek területek, amiket nem engednek (még) ki a kezükből.

A másik fontos dolog, hogy ekkora már elsajátítják azt az értékrendet, amit a családból hoznak. Vagyis ha az eddig 12-18 évben azt tapasztalták, hogy minden ember érző lény, ezeket ki lehet fejezni, lehet róla beszélni, értékes az ember, és az adott gyerek is, és nem a látszatra alapozzák a kapcsolataikat, akkor ez a párkapcsolatban és a kortárs banda megválasztásában is meg fog jelenni. Nagyon nem mindegy, hogy milyen közegben van a gyerek. Bár ebbe már nem tudnak akkor beleszólni, és nem is igazán szabad, de a korábban közvetített szemléletet nem felejtik el - csak néha úgy tűnik. Beszélgessenek velük sokat, és szeressék őket!"

A life.hu cikkét olvashatják: 2013. 03. 12., 23:56 Fessler Emma

A legismertebb állatok közt nevelkedett ember

Dédelgetjük a kutyánkat, simogatjuk a macskánkat, enni adunk nekik, szeretjük őket. El sem tudnánk képzelni, mi lenne, ha mindez fordítva történne - pedig az állatok ösztönei a nekik megfelelő körülmények között nemcsak saját maguk, de akár az ember számára is biztosíthatják a túlélést. Erre az egyik legjobb és legismertebb példa Aveyroni Victoré, akinek történetét A vad gyerek című filmben (François Truffaut rendezésében)  is feldolgozták. A fiú származásáról, illetve a vadonba kerüléséről nincsenek pontos információk, egyszercsak felbukkant 1800-ban egy francia paraszt birtokán, és ellopott néhány zöldséget. A fiú teljesen meztelenül, csupán egy ronggyal a nyakán jelent meg, mozgása és viselkedése egyaránt állatra vallott, az emberi hangra még csak nem is reagált. A bátor paraszt, aki megtalálta, megkísérelte befogadni őt a házába, de Victor megszökött, ahogyan egy évvel később szintén: cseppet sem értékelte a meleg, fűtött szobát, a tányéron elétett ételt, vagy a ruhát. Mikor harmadszor is elfogták, kísérleti állatként bántak vele: tudósok figyelték, tesztelték, és arra jutottak, hogy a fiú közelebb áll az állatokhoz, mint saját fajához: nem aludt ágyban, nem volt hajlandó ruhát felvenni, szükségét ott végezte és akkor, mikor rájött, s a hosszú tanítás ellenére sem tanult meg pár szónál többet - hogy az illemszabályokról ne is beszéljünk.

Kamala és Amala, a két farkaskislány

Joseph Singh észak-indiai misszionárius bátor döntésre szánta el magát 1920-ban: elindult megkeresni azt a két szellemet, akik a helyi lakosok állításai szerint régóta járják a bengáli dzsungelt. Singh egy farkasfalka tagjai között meg is pillantotta a két szellemet: bár testük emberre utalt, de hihetetlen gyorsan szaladtak négykézláb, szemük pedig világított a sötétben. Arra, hogy tulajdonképpen két kislányról van szó, csak akkor derült fény, mikor a szellemeket elfogták a farkasok közül, és megvizsgálták: az öt-hét év körüli kislányt Kamalának, a kisebbet Amalának nevezték el. Arról itt sem tudni, hogy kerültek be a farkasfalkába, de annyi bizonyos, hogy az állatok gondoskodtak a kislányokról, igaz, ahogy tőlük telt: a lányok nem hordtak ruhát, négykézláb közlekedtek, csak nyers húst ettek, aludni pedig a földön szerettek összetekeredve. Látásuk és hallásuk hihetetlenül éles volt, de az emberi érzelmekre és hangokra egyáltalán nem reagáltak. A misszionárius ugyan megpróbálta megtanítani őket beszélni, de csupán kevéske sikert ért el, a civilizációt megszokni képtelen lányok pedig hamarosan meghaltak.

Az ukrán kutyalányt saját szülei zárták kutyaólba

A farkasgyerekeknek két csoportját különböztetjük meg: az egyik csoport tagjairól nem tudni, hogy kerültek a vadonba, de ott állatpártfogókra találtak, másokat viszont saját szüleik  tartottak állati körülmények között. Így járt a szegény Oxana Malaya is, akit hároméves korától szülei egy kutyaólba zártak, nem szóltak hozzá, így a kislány egyetlen társai az ebek maradtak. Mikor öt évvel később rátaláltak, egészen hasonlóvá vált barátaihoz: ugatott, négykézláb közlekedett, s csak hosszú rehabilitáció után volt képes megtanulni beszélni.

Magyar medvelány

Nemcsak külföldi, de magyar farkasgyermek esetek is ismertek: az ezerhétszázas években a ma már Szlovákia területén található Korponában egy medvebarlangban meztelen fiatal lányt találtak a medvevadászok. A 18 év körüli furcsa, barna bőrű lány meztelenül sem szégyellte magát, és csak nyers húson élt. Később utolérte a farkasgyerekek végzete: elfogták, és elmegyógyintézetbe zárták. 1994-ben pedig egy négyéves, Szil községben lakó kisfiú esete borzolta a közvéleményt, akit hasonlóan az ukrán kislányhoz, szülei kitettek a kutyák közé. Az esetben az a legmegdöbbentőbb, hogy a kilencvenes évek közepén senkinek sem tűnt fel az eset, és senki sem értesítette a gyámhatóságot vagy a rendőrséget.

Emberek vagy állatok?

A legtöbb farkasgyereket régen egyszerűen süketnek és hibbantnak nyilvánították, de ez közel sem volt így: érzékeik tökéletesen alkalmazkodtak a vad körülményekhez, élesebben hallottak, mint az ember, de beszélni kevés kivételtől eltekintve egyszerűen képtelenek voltak megtanulni. Legtöbbjük fiatal korában meghalt, de míg éltek, akkor sem voltak képesek beilleszkedni az emberi társadalomba. Érzelmeiket nem tudták emberi módon kifejezni, nem érdekelték őket a mi tevékenységeink - szellemi világuk, öntudatuk és memóriájuk beszűkült, csökevényesnek tűnt: csak a mostban éltek, és egyedül szükségleteik kielégítésével foglalkoztak. Az erőszakos visszaszoktatásra agresszíven reagáltak, s ha tehették, visszaszöktek saját közegükbe, az állatok közé.

Vajon mitől lesz ember belőlünk?

Standovár Sára gyermekpszichológus a nevelés alapvető fontosságát hangsúlyozza: "A gyerekek rengeteg olyan képességgel születnek, amelyek a későbbi emberi tulajdonságainkat eredményezik, mint az empátia, az erkölcsi érzék, a mások szempontjának figyelembe vétele, vagy egyszerűen maga a beszéd. Ezeket kicsit úgy kell elképzelni, mintha ott lennének bennünk egy lezárt dobozban, amit a környezet, a tapasztalatok és a nevelés bont ki, akkor nyer értelmet. Van egy kritikus időszak, amin túl nem képes egy gyerek megtanulni beszélni. Ha addig nem érte őt nyelvi inger, nem hallott beszédet, akkor nem fog menni. Ez a kritikus időszak pedig még az óvodás kor alatt van."
 
Embernek tehát nem elég csupán születni, képességeinket elő is kell hívni. "A bennünk rejlő készségeket aktiválni kell. Olyan szempontból eltérünk az állatoktól, hogy bennünk megvan az igény, a késztetés - természetesen tudattalan szinten - a személyiségünk fejlődésére, de eleinte még mi is sokkal inkább ösztönlények vagyunk: a csecsemők világa saját maguk és szükségleteik körül forog. Idővel aztán megtanulják, hogy várniuk kell, s később a tanulás során a különböző szabályokat, erkölcsi normákat is elsajátítják. A vadonban, az állatoktól ilyen jellegű normákat nem tanulnak a gyerekek, ott más törvények uralkodnak. Emiatt a farkasgyerekek nagyon sok olyan dolgot nem tudnak megtanulni, ami a későbbi társadalomba való beilleszkedéshez szükséges, hiszen nem tudott beépülni a belső rendszer, ami bizonyos dolgokat letilt. Továbbá a másokhoz való kötődés sem úgy működik, hiszen nincs olyan korai tapasztalatuk, hogy gondoskodnak róluk, vigyáznak rájuk, kötődhetnek személyekhez - vagy legalábbis nem emberekhez.

Azt hiszem nem sokat mond Önöknek az a név, hogy Winnicott. Az viszont valószínűleg felmerült már Önökben kérdésként, hogy milyen egy jó szülő, és vajon Önök jó szülők-e, elég jók-e gyermeküknek. Az eddigi tapasztalataim alapján, - amihez hozzáadnám a tanáraimtól tanultakat, könyvekből olvasottakat is-, ez szinte minden szülő fejében megfordul. Akkor még inkább, amikor valami nem úgy alakul egy gyerekkel, ahogyan szeretnék: nyűgösebb, sírósabb, szorongóbb, agresszívebb, stb. Mit rontottam el? Nem vagyok elég jó szülő!
Winnicott nevét nem azért dobtam be, hogy feleslegesen régi szakemberek nevével kérkedjek, hanem hogy megismertessem Önökkel Winnicott fogalmát: „az elég jó szülő”-t. Ő gyerekorvosként dolgozott, és így figyelt meg napi szinten rengeteg gyermeket és anyát, majd elkezdett foglalkozni nem csak testi, hanem lelki gyógyításukkal is. Főképp az anya és gyermeke közti kapcsolatra összpontosított, mind a megfigyelés, mind a konzultációja során. Mit jelenthet elég jó szülőnek lenni? Mi a különbség a jó, vagy a legjobb szülő fogalmához képest?
Sokan azt gondolják, hogy akkor tesznek a legjobbat egy gyerekkel, ha 100%-osan figyelnek rá, minden rezdülését észre veszik, kiszolgálják, nehogy frusztrálódjon. A későbbiekben is folyamatosan támogatják, ott vannak mellette, ha elesik felemelik, ha nem megy valami, megcsinálják vele. És ezzel kissé túlzásba lehet esni. Az anyának tökéletes létezésre, tökéletes figyelemre van szüksége, és természetesen tökéletes empátiára, magát a háttérbe szorítva. Ezzel azonban sok fontos tapasztalattól megfosztják a gyereket, és sok olyan dolog is belekerül a kapcsolatukba, ami a kötődést, a ragaszkodást sérti, nehezíti. Például nagyon nehéz lehet egy olyan anyához kapcsolódni, aki ennyire a tökéletességre törekszik, mert biztosan egy tökéletes gyerek szükséges hozzá. A gyerek úgy érezheti, hogy meg kell felelni ennek, és egy idő után nem az anyával való kapcsolat, a kellemes együttlét, a biztonság és a kötődés a központi kapocs, hanem a megfelelő viselkedés, a teljesítmény akár. Illetve akár az is történhet, hogy a gyerek kiskirályként nő fel, aki körül forog a világ. Ez egy fontos tapasztalat a korai időszakban, de a tökéletes kiszolgálás csak az első hónapokban szükséges, majd utána egyre inkább az én kialakulása, az önmagam és a világ elkülönítése a cél. Ha a teljes kiszolgálás megmarad, akkor később is a „világ azért van, hogy kiszolgáljon engem” érzés fogja irányítani a gyermeket. És ez csalódással jár. És persze rengeteg konfliktussal. Arról nem is beszélve, hogy a szülőnek is nagyon nehéz ezt a feladatot teljesíteni: bármikor ugrásra készen állni, a tökéletes legjobban nyújtani a gyermeknek, mindig jó passzban lenni, és kedvesen, megfelelően reagálni a kicsire, majd nagyobbra. A szülőnek is csalódással jár, mert ez nem teljesíthető. A tökéletesség helyett sokkal inkább fontos az elég jó szülő. Ez annyiban más, mint az eddig felsorolt, hogy a gyerek életkorának megfelelően próbál reagálni, és megengedni mind magának, mind gyermekének a hibázás lehetőségét. Mivel az egész gyermeknevelésben, a gyermek pszichés, lelki fejlődésében a legfontosabb dolog, hogy hogyan kapcsolódik szüleihez, hogyan képes megismerni a világot és más embereket. Ehhez szükségesek a korai hibázások, mint például egy olyan eset, mikor a gyermek sírására nem tudnak odamenni azonnal. Nem azért, mert a szülő nem akar foglalkozni gyermekével, nem is azért, mert szerinte így leszoktatható a sírásról, és nem is azért mert figyelmetlen, vagy rossz passzban van. Hanem mert mondjuk más fontos dolgot csinál (saját lelki, testi egészségével kapcsolatban, vagy a gyerek ételének előkészítése miatt, vagy mert éppen wc-re ment..). Ezekből a tapasztalatokból alakul ki a babában, hogy vannak rajta kívül álló dolgok, hogy az anya tőle különálló személy, és szép lassan megtanul várakozni, megtanulja ideiglenes pótolni a mamát a képzeletében, megnyugtatja magát, majd kialakul saját magában egy képzet, egy emlék, egy folyton vele levő kép az anyáról, és más fontos személyekről. Persze ez sok idő, sok gyakorlás, és szükséges hozzá, hogy az anya ott legyen, mikor szükség van rá, hogy tudjon rá támaszkodni, hogy megnyugtassa, hogy megtanulja, mi is történik saját magával. De ezek a természetes hibázások viszik előre a fejlődést. Ezért ha valami elromlott, vagy valami nem úgy történt, mint tervezte, vagy szerette volna, ne keseredjen el! Nem az a kérdés, hogy hol lett elrontva, hanem hogy mit tud kezdeni utána a helyzettel. A gyerekre hangolódás, a megnyugtatása, a biztonságos jelenléte mindenféleképpen segíti gyermeke fejlődését, és ilyenkor a hibázásokkal csak tapasztaltabb lesz.

A gyerekek fejlődésével kapcsolatosan egy dologban minden szülő egyet szokott érteni: A serdülőkor a legnehezebb és legkonfliktusosabb időszak. Egymástól, szakemberektől, tanároktól vagy saját szüleiktől kérdezik, hogy mit tegyenek ezzel a tinivel, nem lehet jó útra téríteni: csúnyán beszél, lóg, veszélyes dolgokat csinál, tiszteletlen a szüleivel és más felnőttekkel, elhanyagolja a tanulást, csak bandázni akar…Azt hiszem, sokáig lehetne sorolni a tinik „bűneit”. De vajon miért ennyire nehéz ez az időszak?
A serdülőkor azaz időszak, amikor a legtöbb változás történik egy ember életében. Próbáljuk megvizsgálni, miért is lehet a serdülő számára nehéz ez az időszak: önállóság és felelősségvállalás területén egyre többet, őt sokszor hirtelen sokat várnak el tőlük. Kikerülnek a gyerekszerepből, de még nem felnőttek. Egyszerre kívánt és rettegett dolog a felnőttség. Érzik –még ha nem is ezt mondják, vagy mutatják-, hogy még nem érettek a teljesen önálló életre, de mégis el kell jutniuk oda nagyon hamar. A szüleik nélkül akarnak lenni, hogy mindenben önmaguk dönthessenek, de közben ijesztő, hogy egyedül kell csinálniuk, egyedül felelősek az életükért. Mindeközben az összes korábbi fejlődési szakasz eredményei megkérdőjeleződnek, minden, ami fontos volt, most átértékelődik. Keresik önmagukat, keresik identitásukat, és mindeközben az érettségiig, pályaválasztásig, teljes önállósodásig el kell jutniuk. Ehhez hozzáadódik a hormonális változás, a nemi szerepek megismerése, elsajátítása, párkapcsolat, szexualitás. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi időben egyre korábbra tehető a tini korszak. A „rohanó világban”, ahol hamarabb kapunk fényképet a facebook-on egy eseményről, minthogy felhívjon az illető egy személyes találkozó megbeszélésére; ahol a fiatalok mindenkivel, mégis senkivel nincsenek kapcsolatban; ahol a családokból sok sérülést visznek tovább a gyerekek, így irreális az elképzelésük párkapcsolatokról, kapcsolatokról, szexualitásról; ahol a serdülők talán annyira felvilágosultak, hogy már veszélyben vannak, a 10-12 évesek is már jogosnak tartják a serdülést, viselkedésükben akár hasonlóak, míg érzelmileg még egyáltalán nem ez lenne a „dolguk”. Mégis mit tegyen egy szülő? Ennyire lehetetlen ráhangolódni a tinikre, serdülőkre?
Tulajdonképpen nem lehet a serdülőkkel szülőként bírni. Hiszen ez a feladata, hogy kifejlessze az önálló önmagát. Ehhez a szülő az, akiről le kell válnia. A szülő az, aki az értékeket, a mintát adja ehhez. Azok az értékek, hozzáállások, attitűdök, személyiségjegyek, amik a szülőknél megvannak, hatni fognak a serdülőkre. De nem akkor. Korábban már beléjük táplálták, és a későbbiekben át tudják majd gondolni. De a serdülőkorban annyit tesznek, hogy megkérdőjeleznek régi, bevált, fontos dolgokat, és kipróbálnak új, érdekes, akár veszélyes dolgokat. A serdülővel teljesen kijönni nem lehet, főképp egy szülőnek, hiszen pont azt kérdőjelezi meg, ami maga a szülő. Közben folyton változik, hogy milyen hangulatban van, milyen a hozzáállása, amihez a serdülő önmaga sem tud alkalmazkodni.
A cikk ezen pontjáig ha eljutottak, úgy érezhetik, hogy akkor semmi értelme erről beszélni, ha ezt csak túlélni lehet, nincs lehetőség jól kijönni. Szerencsére nem teljesen ez a helyzet. Nagyon sokat tud segíteni, ha bizonyos dolgokra figyelnek. Ezzel nem a konfliktusokat lehet megúszni, hanem a serdülőt lehet abban segíteni, hogy eljusson az önállóságig, hogy utána visszataláljon a szüleihez, de már önálló felnőttként. Ahhoz, hogy az értékeke megmaradjanak, hogy a kapcsolat jó maradjon, el kell engedni őket, hogy kipróbálják, kik is valójában, és a saját döntésük lehessen újra a családi kötelék értékelése. De ez nem elvárható aktuálisan a konfliktus időszakában. Majd huszonévesen tudnak erről elmélkedni, utólag.
Mit is érdemes tennie egy szülőnek?
Először is fokozatosan várjon el önállóságot gyermekétől. Legyen különbség egy 10, egy 12 éves, egy 16 éves és egy 17-18 éves elvárásai, lehetőségei között. Persze a legjobb, ha már óvodától megvannak a maga feladatai, de az iskolában már mindenféleképpen szükséges, hogy bizonyos –kisebb- dolgokban felelősséget vállaljon, és önálló döntéseket hozhasson. Így juthat el, például a „piros-vagy zöld nadrágot húzzak”-tól először odáig, hogy egyedül öltözik, egyedül kiválasztja, hogy évszaknak megfelelően öltözzön, majd az iskolába-buliba illő, nem túl kihívó, mégis a nemiséget vállaló, igényes öltözködésig. Ha korábban nem kellett döntenie, akkor serdülőkorban nagy zűrbe kerülhet, ahol a kortársak nagyon befolyásolóak. Amit még tehet a szülő, hogy meghagyja a serdülőnek a magánéletét, és titkait. A kortársak, a szerelmek, a tanárokkal szembeni ellenállások egy bizonyos szintig szükségesek ebben a korban, hogy megharcolják maguk kis világát egyedül. Ha ebbe erőszakosan behatolnak, nem fogják a segítséget kérni, mikor lenne kérdésük. Engedjék, hogy ők kezdeményezzenek, Önök pedig tartsák fenn a lehetőséget, hogy bármikor megnyílhassanak (egy kellemes vacsora, egy közös nyugodt program, stb.). Emellett azért fontos azt is látni, hogy a serdülők még nem felnőttek. A szabályokat, kereteket meg kell tartani, hiszen felelősséggel tartoznak gyermekükért. Sokszor ezt az „utállak anya, utállak apa” kiabálások közepette is be kell tartani. Lehet partnerként kezelni a serdülőt, de nem mindent megengedni, mert az nagyon nagy félelemmel jár nekik is legbelül, hiszen még bizonytalanok, félnek a nagyvilágtól. Persze ezt sosem fogják mondani!
Amire fontos figyelni: amíg az kortársakkal barátkozik, és megválasztja barátait, nincs nagy baj. De vegyék komoly jelzésnek, ha elmagányosodnak, a gép előtt ülnek egész nap, vagy magukat veszélybe sodorják szélsőségesen, vagdossák magukat, vagy evési problémáik vannak, vagy öngyilkossági gondolatok jelennek meg. Ilyen esetekben keressenek pszichológust, hogy a probléma gyökerét megkeressék.

Az év ezen időszakában a 6-7 év körüli gyermekek szüleit és a körülöttük levő óvodapedagógusokat együttesen érdekli a téma, hogy az iskoláskorú gyerek vajon iskolaérett-e. Sokszor előfordul, hogy a gyermeket jól ismerő szülő és az óvónő együttesen eldönti, vajon mi lenne jobb a gyereknek: iskolát kezdeni, vagy még egy évet ráhúzni az óvodára. Amennyiben azonban ez kérdéses, segítségül hívhatják a nevelési tanácsadókat, hogy egy objektív vizsgálattal megállapítsák a gyermek iskolaérettségét. De vajon pontosan mit is takar ez? Mitől lesz iskolaérett egy gyermek?
Bizonyos szerzők, főképp akik az alternatív oktatás hívei, a másik irányból közelítik meg a dolgot, ahol az óvoda nem az iskolára felkészítő intézmény, hanem az iskola első éve –s akár a továbbiak is- az, ahol a gyerekek aktuális érettségi szintje, érdeklődési köre, figyelmi kapacitása, stb. az, ami az oktatást irányítja, amihez az iskola alkalmazkodik. Ha viszont valaki állami intézménybe, hagyományos iskolába szeretné a gyermekét íratni, akkor érdemes tisztában lenni azzal, milyen képességekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy egy gyermek jól alkalmazkodjon az iskolai rendszerhez.
Az óvoda és az iskola között elég nagy a váltás. Persze ha az óvodapedagógus tudja úgy irányítani a csoportot, hogy egyre több kötött program, játékos fejlesztés jelenjen meg, és az elsős tanítónő pedig érzékeny az adott gyerekekre, és rugalmasan kezeli a tanmenetet (engedékenyebb az óra hosszában, több mozgást, játékot vesz bele az órába, stb.), akkor kevésbé megterhelő a gyerekek számára. Mégis egyértelműen lehet látni laikus szemmel is, hogy az óvoda inkább játékra, szabadprogramra, kötetlenségre, hangos nevetésre és beszélgetésekre épít, ahogy a gyerekek sokszor egymás mellett tevékenykednek, és az óvónő mindenkivel egy kicsit próbál együtt lenni. Ehhez képest az iskolában 45 perces egy óra, ami után csak 10-15 perc szünet van. Addig folyamatosan ülni kell, és a folyosón ráadásul szünetben is „rendesen kell viselkedni”, azaz a korábbi megszokott rohangálás, kiabálás, stb. maximum az udvaron valósulhat meg. Az órákon nem elég, hogy ülni kell, de még a többiekre is, és főképp a tanítónőre figyelni. Sok helyen elég szigorúan veszik, hogy hogyan kell ülni, hogyan kell tartania magát, jelentkezni, stb. És ez csak a legfontosabb pár szabály. Mindenképpen sokkal több dologhoz kell alkalmazkodni. Ezen felül elkezdődik a tanulás, amihez szintén szükséges pár készség. Például az írás elsajátításához megfelelőnek kell lennie a szem-kéz koordinációnak, a finommechanikus mozgásnak, a kéztartásra is figyelni kell. A matematikához szükséges már a számfogalmon túl a logikai gondolkodás, és az olvasáshoz is szükséges például az analitikus-szintetikus gondolkodás, hogy az apró betűkből később szavakat rakjon össze. Az iskolára való érettséghez tehát szükségesek a tanulással kapcsolatos képességek, illetve pszichológiai készségek is (figyelem, alkalmazkodás, stb.).
Az eddigiekből is kiderül, hogy a gyerekek sok mindenben változnak ebben az időszakban, és –bár életkorilag a 6-7 év körül erre tényleg érettekké válhatnak, - nagy különbség van az egyes gyerekek között. Ezért is érdemes mérlegelni az iskolaérettség kérdését. Ami a leglátványosabb, a gyermekek fizikai érettsége, azaz elég nagy-e az iskolakezdéshez, ami kitartására, figyelmére lehet hatással. Továbbá a sok üléshez, kevesebb mozgáshoz is jobban kell tudnia alkalmazkodni. A tanuláshoz olyan képességek lesznek fontosak, mint az azonosságok és különbözőségek felismerése, a rész-egész elemzésére való képesség, a szem-kéz koordináció, alak-szín-nagyság-mennyiség felismerése, irányok, arányok ismerete stb. Ahhoz, hogy az iskolában elvárt időintervallum alatt figyelni tudjon, fontos mérlegelnünk koncentrációját, feladattudatát, és kudarctűrését. Az első időszakban –és később is- sokszor fordul elő, hogy unalmas dolgokat, monoton feladatokat, ismétléseket kell végezni, amit csak a megfelelő feladattudattal tud teljesíteni. Az iskolai tanuláson kívül az iskolai közösséghez is alkalmazkodni kell. Nem elég a tudás vágya, ami ebben a korban természetesen is megjelenik, hanem az osztályközösségbe is be kell illeszkednie. A tanárnő felé szükséges az engedelmesség, a szabálykövetés, a többiek felé pedig nyitottság, alkalmazkodás szükséges, hiszen egy átlagos osztályban bővel 20 fő fölött lesznek, és a gyerekeknek sokszor késleltetniük kell impulzusaikat, másokra kell figyelniük, őket is érvényesülni hagyni.
Az iskolakezdés területén –mint mindenhol máshol- időnként tendenciákat lehet észre venni. Néha az a „divat”, hogy minél hamarabb iskolába menjen a gyerek, mert ő már ilyen ügyes, ilyen érett, néha pedig az iskolakezdés halasztása a „divat”, hiszen hadd maradjon még gyerek szegény, kell még eleget alkalmazkodnia. Mindkét helyzet negatív irányba is hathat. Egy éretlen gyerek számára az iskolakezdés olyan kín, hogy egy életre megutáltathatja vele a tanulást, és folyton kudarcokat élhet át, és mindig ő lehet a „kicsi, az ügyetlen”. De fordítva is történhet, mikor egy iskolaérett gyerek az óvodában ragad, és már nem kihívás számára az ottani foglalkozás, és később az iskolában unatkozik, akkor előfordulhat, hogy magatartási problémák lépnek fel, vagy nem lesz motivált, és a tananyag növekedésével nem tudja felvenni később a ritmust.
Hogyan is lehet akkor jól dönteni?
Érdemes minél több oldalról megnézni a gyermeket. Az óvónő mit lát feladathelyzetben, csoportos szinten? A szülő mit tapasztal otthon? Milyenek a testi adottságai, a tanuláshoz szükséges képességek? Mennyire motivált, mennyire vágyik a tanulásra? Milyen a közösségben? Érdemes figyelembe venni azt is, hogy várható-e nagyobb változás (testvérszületés, költözés, stb.) az iskolakezdésre. Ha még mindig kérdéses, kérdezzék a szakembereket.

Már az iskolakezdéskor terveztem, hogy megírok pár gondolatot a kis "elsősök" és szüleik helyzetéről. Szerintem nagyon izgalmas ez a váltás, amit mind a gyerekek, mind a szülők átélnek ilyenkor. Érdekes látni, hogy mennyi változat lehetséges, hogy ki, hogyan kezeli ezt az újdonságot. Bizonyos szülők már hosszabb ideje készítik a gyereket a kötelességre, szabályokra, tanulásra, hogy megfeleljenek az iskolában. Mások az utolsó pillanatig húzzák, hogy szegény gyereknek minél később kelljen beállnia a sorba, ahol a sok feladat várja. A gyerekek is másképp állhatnak hozzá: van, aki várja, és van, aki fél tőle. Van, aki már korábban elkezd tanulni, mert érdekli például az olvasás, írás, míg mások szeptemberben kénytelenek elkezdeni ezekkel foglalkozni. Ami biztos, hogy ez egy mérföldkő abban, hogy összemérjék magukat a gyerekek, és tulajdonképpen a szülők is.

Először is szerintem az egyik legnehezebb kérdés, hogy a megfelelő iskolát tudják-e választani a gyermeküknek a szülők. Sok esetben találkozom olyan helyzettel, hogy a gyerek nem tud megfelelni az adott iskolában, vagy akár az adott osztályban, és ez konfliktust eredményez a gyereknek, a szülőknek, a pedagógusnak. Nehéz is ennyi mindent összeegyeztetni. Hiszen figyelembe kell venni a gyerek képességeit, illetve tehetségét, vagy bármilyen speciális igényét. Lehet, hogy egy iskola zseniális pedagógusokat tart, és az ott végzett gyerekek 90%-a egyetemre meg a későbbiekben, de annak az adott gyereknek az igényeit nem tudja figyelembe venni, nem képes a figyelmét fenntartani, vagy egyéni ütemet, elbírálást biztosítani, akkor nem fog tudni teljesíteni. Pedig esetleg más körülmények között -például kisebb létszám, rugalmasabb oktatási rendszer- gyorsan fejlődhetne, és ugyanúgy egyetemre kerülhetne a későbbiekben. Ami még nagyon fontos, az maga a tanítónő személye. Főképp alsóban a gyerekek azért tanulnak, mert fontos nekik a tanítónéni. Persze jó esetben megmaradt még az az érdeklődés, ami az óvodában jellemző, és ugyanolyan lelkesedéssel nézegeti a környezet könyvet, mint ahogy egy zsákmányul ejtett földigilisztát nézett korábban. Mégis rengeteget számít az, hogy az osztályfőnök milyen hatással van a gyerekre, hogyan tudja motiválni, hatni rá, és hogyan tudnak egymáshoz alkalmazkodni. Ebben az is nagyon fontos, hogy a szülő hogyan tud kijönni az adott tanítóval. A jó kapcsolat sok1at dobhat a gyerek jövőjén, és nem azért, mert így jobb jegyeket kap, hanem azért, hogy fölösleges feszültségek ne legyenek a gyerek és az osztályfőnök között.

És ez még csak pár gondolat volt az iskolaválasztással kapcsolatban. Felmerül még olyan kérdés is, hogy inkább állami, vagy valamilyen alternatív iskola tenne jót a gyereknek. Inkább a szigorú, egyértelmű határokat adó iskola, vagy a liberálisabb, szabadabb elvű iskola segíti a gyerek jövőbeli sikerességét. Mitől fejlődik a leginkább a személyisége? Milyen nyelvet, milyen intenzitással tanuljon? A versenyszerű sport sikerélményt ad-e neki, vagy csak a hajtás és a feszültség jár vele? Mennyi különóra építi őt, és mi az, ami már leterhelő, és visszaüthet. És talán ezek a kérdések még több kérdést szülnek. Így az első megmérettetés is már nagy kihívást jelent. De azt gondolom, hogy jól tudnak dönteni. Ennyi idős korukra már sok mindent megtanultak a gyermekeikről, és biztos vagyok benne, hogy megérzik, megfigyelik, hogy melyik lehetőség a legjobb az Önök esetében. És persze sokszor olyan tényezők is befolyásolják a döntést, ami elsőre nem túl kedvező (anyagi helyzet, távolság, vagy más külső hatások). De a gyerekek az életre készülnek fel, így ezeket a helyzeteket is vissza lehet forgatni pozitívba. A gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint gondolnánk!

Oké, megvan a megfelelő iskola. A megfelelő osztály és tanító. Jöhet a második megmérettetés: hogyan tud beilleszkedni a gyerek. Mennyire képes alkalmazkodni a keretekhez, szabályokhoz, elvárásokhoz, és mennyire képes a közösség aktív tagja lenni?
Hiszen most aztán nem lehet menekülni, ott az a sok hasonló korú gyerek, így biztosan érdemes összevetni, ki, hogyan boldogul, ki hogyan nevelte gyermekét.
Persze ez bizonyos fokig természetes, hogy próbáljuk megítélni, a mi gyermekünk mennyire "normális", vagy a többiekhez képest hol tart a fejlődésben, mennyire okos. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy mindegy gyerek más, és minden gyerek máskor, máshogyan érik meg az iskolára. Persze van egy átlagos intervallum, és sok gyerek képes végig ülni 45 percet már 7 évesen, de fontosabb azt meglátni, hogy ez nem egyik pillanatról a másikra megy. A gyerekeknek bele kell tanulniuk az új rendszerbe, ami azért jelentősen más, mint az óvoda. Sok szülő és sok gyerek nem készül fel erre az időszakra. Ilyenkor jönnek a nehézségek.

Az óvodából való ballagás után jön a nyár, amikor ki lehet engedni. Jönnek a nyaralások, a különféle "ajándékok" az iskolára (pl.: táska, tolltartó, stb.), majd szeptemberben egy diszkrét évnyitó ünnepély után elvárjuk, hogy a gyerekek 4-5-ször negyvenöt percet végig üljenek, majd egy ebéd és egy rövid udvari játék után órákat házi feladat írásával töltsenek. Valljuk be, ez azért nagy váltás. Ahhoz, hogy megfelelően vegyék az akadályokat a gyerekek, erre érdemes egy folyamatot építeni. Nem azt mondom, hogy tanulják át a nyarat, inkább azt, hogy az év elején még nem érdemes túl sokat elvárni ezektől az iskolásoktól. Már a nagycsoportban elkezdik szoktatni őket ahhoz, hogy vannak kötelező feladatok, illetve különórákon is részt szoktak már venni. Ha ezek a gyerek érdeklődési köréhez illeszkednek, és megéli a kötelezettséget, de mégsem erőltetett az elfoglaltság, akkor szép lassan kialakul benne, hogy bizonyos dolgok kötelezőek, ki kell tartani egy feladat/különóra mellett. Illetve nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek attól még gyerekek maradtak, hogy eltelt pár hónap az ovi vége óta. Szükséges minden nap a játék, a mese, hogy épüljenek lelkileg, hogy kikapcsolódjanak. Délután talán fontosabb is, mint a házi feladat. Nem fog tudni a kötelességére koncentrálni, ha nincs lehetősége kiengedni, felszabadulni már akár házi feladat írás előtt is. Addigra ő már túl van fél napi tanuláson!

Persze vannak olyan gyerekek, akiknek az ilyen tanácsok ellenére sem megy könnyen az alkalmazkodás, a beilleszkedés. Érdemes ez esetben segítséget kérni, összefogni a gyerek körül levő szakemberekkel, családdal együtt olyan kereteket, légkört biztosítani, ami segíti a gyereket a változásra. Hiszen itt szó lehet még éretlenségről, vagy valamilyen rosszul megtanult sémáról. Azonban ha megmarad az ellenszegülés, folyton a folyosóra küldik, nem fog neki menni a tanulás, és nagyon megnehezíti saját helyzetét, magatartászavarok állandósulhatnak, pedig lenne lehetősége, tehetsége, önbizalma a sikeres, harmonikus élethez

Az utóbbi időben kissé fogyatkozott a bejegyzéseim száma. Tulajdonképpen nem írtam az utóbbi két hónapban semmilyen új bejegyzés. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem olvastam olyan cikket, könyvet, amit érdemes lenne megmutatnom, vagy ne lenne olyan élményem, ami a gyerekekkel kapcsolatos, és új ötleteket adhat szülőknek. Egyszerűen csak pihentem. Ezt az időt más elfoglaltságokkal töltöttem. Ez ma tudatosult bennem, mikor egy interjút olvastam a Psziché Magazinban a Baktay házaspárral. Ők párokkal foglalkoznak, mégis az egyik alapgondolat, amit párterápiájuk során közvetítenek, a gyerekekre is jelentősen kihat, és még az én pihenésemmel is összefügg. Legalábbis szerintem.

Az utóbbi hetekben nagyon sok impulzus ért a szoptatás témájában. Volt egy jó pár, amin meglepődtem, egy jó pár, ami erős érzelmeket váltott ki belőlem. Azt gondolom, hogy feltétlenül érdemes a téma arra, hogy gondolatokat osszunk meg egymással. Előnyben vagyok, mert én kezdhetem:)

Először is nézzük akkor a pozitív részét. Nagyon jó dolog, hogy az utóbbi időben foglalkoznak ezzel a szakemberek, s így az anyák is, és egyre fontosabb lett a szoptatás. Tényleg különleges kapcsolat ez gyermek és édesanya között. Nem csak a táplálás öröme kapcsolódik hozzá, hanem a gondoskodásnak más tényezői is: érzelmi melegséget, biztonságérzetet, szeretet kap ezáltal a kicsi. Ezek mind nagyon szükségesek ahhoz, hogy egy erős kötődés, pozitív kapcsolat alakuljon ki édesanya és gyermek között. A testi érintkezés, a kölcsönös öröm érzése egyre jobban erősíti ezt a kapcsot. Ehhez szinte bónuszként jönnek azok a "részletek", hogy az anyatej mennyire a csecsemők igényeinek megfelelő táplálék, mennyivel jobban ellenállókká válnak -átlagosan- a betegségekkel szemben. A szopás nyugtató hatású, amivel szorongató helyzetben a gyereket érzelmi biztonságba lehet ringatni. Így joggal gondoljuk, hogy akkor "a baba szopjon addig, amíg csak akar. Legyen ez az ő igényei szerint. Hiszen úgyis tudni fogja, mikor kell magát leválasztania. Hogy mikor van valójában szüksége a cicire."

Nézzük csak meg ezt az igény szerint szoptatást!
Mikor a téma után akartam nézni, meglepődve tapasztaltam, hogy szinte mindenhol erről beszélnek. Mintha az lenne a cél, hogy minél tovább szopjon a gyerek. Mintha az lenne a jó anyaság mércéje, hogy hány hónaposan apadt el az anya teje. Látunk gyerekeket, akik jó pár évesen, a játszótéren konfliktusba kerülve édesanyjukhoz rohannak egy kis cicizésért. Látunk aggódó anyukákat, akik aggódnak azon, hogy nem tudtak szoptatni, csak 6 hónapos korukig. És mindez a WHO ajánlása szerint...miért értünk mindent ilyen szélsőségesen?!

A WHO ezt mondja:

" Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azt javasolja, hogy a gyermek hat hónapos koráig kizárólag anyatejet kapjon, egy éves korig a táplálék túlnyomórészt anyatej legyen, helyi élelmiszerekkel kiegészítve. A gyermek két éves koráig, vagy annál tovább is tarthat a szoptatás időszaka. A szoptatás abbahagyásának idejét a gyermekre bízhatjuk, kivéve, ha az elválasztásnak komoly egészségi indoka van, vagy, ha az anya már tehernek érzi a szoptatást." (www.szoptatas_jelentosege.abbcenter.com/?id=93568&cim=1)

"A WHO ajánlása szerint a csecsemőket életük első hat hónapjában kizárólag anyatejjel kell táplálni, ha lehet. Az ajánlást tíz évvel ezelőtt adtak ki, az ULC kutatói szerint felül kell vizsgálni, hogy valóban kellőképpen alá van-e támasztva. A kizárólagos szoptatás az első fél évben csökkenti a fertőzések kockázatát és a fejlődési rendellenességek kialakulásának veszélye is kisebb." (www.betegvagyok.hu/cikkek/kizarolagos-szoptatas-hat-helyett-negyhonapos-korig)

Ez még csak két oldal, de már is kérdéseket vet fel. Abba itt nem szeretnék belemenni, hogy mely kutatócsoport mit gondol az anyatejben levő anyagokról és azok hatásairól. Most induljunk ki abból, hogy pozitív hatású, ha a gyerek anyatejet fogyaszt fél éves koráig. A szopás abbahagyását a gyerekre lehet hagyni, így akár két éves korukig is megmaradhat ez a szokás. Fontosnak tartom azonban, hogy ha a gyerekeket nézzük, és megfigyeljük, hogy mikor kezdenek spontán leválni édesanyjukról, akkor ez sokkal inkább az egy évhez áll közel. Persze mostanában sokszor láthatunk cikket, interjút olyan szülőkkel, akik 2-3-4...stb éves korukig szoptatták gyermeküket, mégsem gondolom, hogy ez a normális. A WHO -az én értelmezésemben- azt közvetíti, hogy az anyatej fontos egészségvédő hatású, illetve az anyával való kapcsolat és megnyugtatás miatt fokozatosan, a gyereket figyelembe véve érdemes leválasztani az anyamellről. Sehol sem értem azt, sehogy sem érzem reálisnak, hogy óvodáskorig szoptassák gyermekeiket. Pedig még csak az alapgondolatból indultunk ki.

Az előbb már emlegetett "gyerek igényeinek megfelelő" leválasztásról két fontos gondolat jutott még eszembe. Az egyik azzal a kérdéssel kapcsolatos, hogy vajon vajon mennyire tudjuk manapság, hogy mi az, amire a gyerek vágyik. Honnan is tudjuk, hogy a gyermek akarja-e, hogy 3-4, vagy akár több éves koráig szopjon? Kinek az igényeiről szól?
Fontos gondolatot közölt a WHO még korábban, mikor közzé tett ezt a gondolatot a szoptatással kapcsolatban, és jó, hogy a gyerek igényeit próbáljuk figyelembe venni, de furcsának tartanám, ha a gyerekek önállósodásuk kezdetén, az "egyedül cselekvés" és "én akarom" időszakában arra vágynának, hogy szimbiotikus, szinte összenőtt kapcsolatban legyenek édesanyjukkal. Persze nem állítom, hogy ebben ne lennének egyéni különbségek, de a gyerekek személyiségfejlődését figyelve mégis tapasztalható egy változás körülbelül másfél éves kortól, mikor elkezd a külvilág felé másképp közeledni, és ténylegesen megéli, hogy ilyenkor az édesanyjától elkülönült, önálló személy. Ilyenkor szorongásokat élhet meg, hiszen új helyzet, nagy világ, kis gyerek....ezért újra és újra visszamegy anyjához, de már nem csecsemőként. Ilyenkor már nem a test egybeolvadása a cél, hanem a bázis ellenőrzése, a biztonság tudatosítása. Erre talán a szoptatás már túlságosan közeli élmény. És fontos megtapasztalnia a gyereknek, hogy másképp is megélheti az érzelmi kötődést, a biztonságot, nem csak az anyamellel. Ehhez kapcsolódik második gondolatom.

Ha minden ijesztő, félelmetes hatásra, minden szorongató élményre a gyermek anyamellet kap, megtanulja, hogy a táplálkozással lehet szorongást oldani. Igaz, hogy a szopás nem csak táplálkozás, hanem sok más pozitív élmény is kapcsolódik hozzá, de fontos már pár hónapos kortól megtanítani a babáknak, hogy máshogy is lehet nyugalmat, komfortérzést kelteni, nem csak édesanyjuk mellén. Hiszen mire való a ringatás, simogatás, babusgatás, éneklés, stb...abban a korban, mikor az önállóság útján elindulnak a kicsik, sokkal könnyebben megértik ezeket az eszközöket is, hogyha nem ismeretlenek ezek számukra. És talán ha figyelmesen ráhangolódnak a gyerekekre, észre vehetik, talán nyitottabban ez irányba, mint gondolták volna.

És pár gondolat azoknak, akik nem tudnak szoptatni: anyukák, akiknek elapadt a tejük, vagy koraszülött pici babák édesanyjai, örökbefogadó mamák vagy esetleg....apukák. Mindazok, akik nem szoptatnak ugyanolyan eséllyel indulnak a gyerekkel való kapcsolat kialakításában. Csodálatos lehetőség a szoptatás, de még csodálatosabb dolog a csecsemő, aki már nagyon korán érzékeli a körülötte levő érzelmeket. Így a közelséggel, biztonságérzettel ki tudják alakítani a biztonságos, szerető kötődést. A legfontosabb, hogy ne a bűntudat, a félelmek, a bizalmatlanság vezesse Önöket, hanem az ösztönös érzésük, a szeretetük gyermekeik iránt. Néha elkél a segítség, de az megfelelő "antennákkal" rá tudnak hangolódni gyermekeikre úgy az adott helyzetben -legyen az szoptatás, vagy tápszer, vagy kizárólagos, vagy bármilyen táplálás-, hogy tényleg az igényeik szerint történjen a szoptatás. Vagy talán ami még fontosabb, a kapcsolódás.

 Az utóbbi időben szeretek meséket olvasni...újra. Bár ha az igazat megvallom, jelen pillanatban a Gyűrűk Urát olvasom, nem népmesét. De ma mégis egy mesét szeretnék ajánlani, amit korábban olvastam, és most újra elém került. Gerlinde Ortner Gyógyító mesék című könyvében található, melyből már korábban is idéztem.

A mesét rendetlen gyermekeknek ajánlja a szerző, remélve, hogy lehet rájuk hatni a kiabáláson kívül. Hiszen a mesék szimbolikusan szólnak a gyerekekhez -és felnőttekhez. Így sokszor a kedves szóval elmondott, meghitt hangulatú esti meséléskor hallott mesével lehet elérni azt a viselkedést, amit napközben szeretnénk megtanítani.

A mese címe: Veronika Összevisszaországban

"A dzseki gyűrötten hever a széken, a tornazsák a padlón, a cipők szanaszét szórva az előszobában, a játékok egy része az ágyban, a többi a nappali szobában, sőt jut belőlük a konyhába is!

- Csinálj végre rendet!- szól mérgesen anya.- Rakd el a holmidat! Az ember mindenütt a te dolgaidba botlik, mert mindent széthagysz!Éppen elég dolgom van, nem fogok utánad pakolni. Tűrhetetlen ez a rendetlenség!Hányszor mondjam?Légy már egy kicsit tekintettel rám is!
Veronika nem érti, mit akar anya. Szerinte elpakolni butaság, és teljesen fölösleges. "Minek mindent elrakni, amikor holnap megint szükségem lesz a holmimra? Különben is, rendet csinálni szörnyen unalmas! Semmi kedvem elpakolni. Van nekem fontosabb dolgom is. Én nem akarok rendes lenni!"

És anya többnyire maga teszi a helyére Veronika játékait, amikor már nagyon megelégeli a szörnyű rendetlenséget.
Egy szép napon, amikor Veronika megint nem akar rendet csinálni, különös dolog történik. Valaki vihog!

-Hihihihi! Végre valakinek ugyanaz a véleménye, mint nekünk! Nagyszerűen illenél közénk! Gyere velünk Összevisszaországba, ahol mindig minden rendetlen!- szól egy kócos kis pacuha.
A pacuhák a Föld legrendetlenebb lakói. Összevisszaországban élnek, a világ végén, ahová nem megy vonat, ahová nem visz hajó, sőt még a repülőgép sem talál oda.

Veronika menten felkapta a fejét.
-Igazán? Elvisztek Összevisszaországba? Igaz, hogy ott nem muszáj mindig rendet rakni? Hogy az ember szanaszét hagyhatja a holmiját?
-Hát persze!- vágja rá büszkén Pacuha.- Gyere csak, majd meglátod tulajdon szemeddel, ha nekünk nem hiszel!
Veronika nem sokat tétovázik, hiszen nagyon kíváncsi Összevisszaországra. A pacuhák szélsebesen elrepítik birodalmukba.

Összevisszaországban nem nő a réten virág, nincsenek játszóterek, de még közlekedési lámpák sem. A réten üres konzervdobozok hevernek, a játszóterek helyén maszatos földhányás, törött játékszerek. Közlekedési lámpára azért nincs szükség, mert az autók, motorok, kerékpárok össze-vissza cikáznak, ahogy a vezetők kedve tartja.

- Hoppá!-kiált fel Pacuha. Vigyázz! Nézd, hogy hová lépsz!
Veronika észre veszi, hogy a járdán csupa szemét hever. Ha valakinek nincs már szüksége valamire, egyszerűen kidobja az utcára.
- Megérkeztünk-áll meg Pacuha.-Itt lakom.

Veronika belép, de -puff- a következő pillanatban orra bukik.
-Juj!Mi ez?- A borsófőzelékkel teli fazék a lépcsőn állt, abba botlott bele. AY főzelék kiömlött Pacuha lába elé. Ő meg belelép, és széttapossa a borsószemeket.
-Annyi baj legyen!-mondja.-Legfeljebb borsópürét vacsorázunk! Segíts, légy szíves, hozz tányérokat a konyhából.

Veronika kinyitja a konyhaszekrényt. De tányérok helyett egy barna cipőt talál benne, egy alsónadrágot, egy üres fogkrémes tubust meg egy fej nélküli játék macit.
"Pfuj! Milyen rémes rendetlenség!"- gondolja Veronika. Mivel azonban ő se szeret rendet rakni, inkább semmit sem szól, hanem tovább keresi a tányérokat. Végre! A fürdőkádban, szétszórt játék kártyák, szakadt füzetek és néhány játék autó társaságában hever két elmosatlan tányér.
- Ilyenből nem vagyok hajlandó enni! Undorító ez a rendetlenség!- Veronika gyorsan kiszed mindent a fürdőkádból, elmossa a két tányért, és ...igen, igen, de hova tegye? Az asztalon egy csomó színes ceruza hever, mellette rajzlap, rágógumipapír és egy félig elszopogatott nyalóka, amely ráragadt egy kirakós játék szétszórt darabjaira. 

Veronika gyorsan rendet rak az asztalon is. 
-Hé! Hát te mit művelsz? Nem tudod, hogy Összevisszaországban tilos rendet tartani? Azt hittem, tetszik majd neked itt minálunk, hiszen te se szereted elrakni a holmidat- csóválja Pacuha a fejét.
- Nem is!- mondja zavartan Veronika.- De ez a rendetlenség már nekem is sok. A szüleim mindig olyan szép rendet csinálnak. Én nem szeretem helyre tenni a holmimat, a szüleim szoktak elpakolni utánam. Én a rendrakáshoz túl kényelmes vagyok. De itt akkora a rendetlenség, hogy semmit sem lehet megtalálni!És minden olyan piszkos!
-Szamárság!- mérgelődik Pacuha.- Rendet rakni ostobaság. Kár azzal fecsérelni az időnket. Most együnk gyorsan, aztán kezdhetünk végre játszani.
Veronika feledi újdonsült rendszeretetét.  

-Jó! Ne pocsékoljuk az időt takarításra. Mit játszunk?
-Van egy csomó babaházam, azokból várost építhetünk, utcákkal, azokon meg majd az autóim közlekednek- ajánlja Pacuha. -Jó lesz? Nahát, hová lettek a babaházak? Gyere, Veronika, segíts megkeresni.

Benéznek a szekrénybe, bekukkantanak minden egyes fiókba, bemásznak az ágy alá, még a kamrában is keresgélnek, de nem találnak mást, csak a kirakós játék néhány darabját, egy pár legóalkatrészt, egy mesekönyv kitépett lapjait, meg különböző nagyságú játék autók egy-egy kerekét.

-Ide nézz!- örvendezik Pacuha.- Találtam az ágyban egy barna cipőt!
-A párja a konyhaszekrényben van- jegyzi meg dühösen Veronika.- De hol lehetnek a babaházak? Hogy lehet ilyen disznóólban bármit megtalálni?

Veronika elfárad a hosszú, eredménytelen kutatásban, és már a játéktól is elment a kedve. Inkább lefeküdne, de mindjárt ki is ugrik az ágyból.
-Au! Valami megszúrt!
Pacuha utánanéz, mi lehet az -és előhúz egy villát. Veronika most már végképp elcsügged, és mérgesen gondolja:
"Semmi értelme, hogy nem kell rendet rakni, ha az embernek még sincs ideje játékra, mert semmit sem talál meg. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az összevisszaság! Hol keresztül esem valamin, hol megszúr az ágyban a villa. Bárcsak tudnék valami trükköt, amivel pillanatok alatt, jókedvűen tisztaságot lehet varázsolni!"

Másnap reggel Veronikának nagyszerű ötlete támad. 
-Ébredj Pacuha!- kiáltja el magát. -Már tudom, hogyan játszhatunk és tarthatunk rendet egyszerre!
Pacuha az asztalterítővel takarózott, mert nem talált ágyneműt. Párnának a pulóverét gyömöszölte a feje alá. Rosszul aludt, és rosszkedvűen ébred.
-Hagyj békén! Tudd meg, hogy Összevisszaországban nincs rend, nincs takarítás, se kicsi, se nagy. De hiszen tudod magad is.
-Ugyan, kelj már fel!- kérleli Veronika.- Csak játszani fogjuk a rendrakást!
Sokáig tart, mire Pacuha megtalálja a lakás különböző helyiségeiben szétszórt ruhadarabjait, és végre felöltözik. Veronika már türelmetlen.
-Látod, mennyi időt fecsérelsz el? Ilyen rendetlenségben nem csoda, ha nem találod, amire szükséged van. A sok keresgélés miatt nem lesz időnk játszani!
Mondhatom, nagyon nem tetszik nekem ez a ti Összevisszaországotok! Csúnya, barátságtalan, és rém unalmas!

Pacuha persze megsértődik, de szíve mélyén igazat ad Veronikának. Ő ugyan már hozzászokott a rendetlenséghez, de belátja, hogy épp emiatt nem tud rendesen játszani, hiszen vagy tönkremennek a játékok, vagy úgy elbújnak, hogy rájuk se lehet találni.
- Felőlem!- vonja meg a vállát.- Na mutasd, hogy megy a takarítójáték!

Veronika örül a válasznak, és mindjárt el is mondja a teendőket:
- Mindent összegyűjtünk, ami szanaszét hever a lakásban. Idehordjuk az egészet a sarokba. Akkor te lassan húszig számolsz. Azalatt én, amilyen gyorsan csak telik tőlem, minél több holmit a helyére rakok. Aztán rajtam a sor: én számolok húszig, és te pakolsz szélsebesen. Aki több holmit takarított el, az nyer.

Pacuhának tetszik a játék.
-Hiszen ez olyan, mint a versenyfutás! Na jó, kezdhetjük. Először tehát összegyűjtünk mindent, ami szanaszát hever. Tehát: elkészülni, vigyáz- rajt!
Pacuha és Veronika végigszáguld a lakáson, és villámgyorsan hegyet épít az imént még széjjelszórt holmikból. Közben az elkeveredett babaházakat is megtalálják!

Most következik a játék második része.
Pacuha számolni kezd:
-Egy, kettő, három...
Veronika mindenáron nyerni akar, és igyekszik minél több holmit a helyére rakni.
A hegy már jócskán leapadt, mire Pacuha elkiáltja magát, hogy:
-Húsz!

Most csere következik: Veronika számol, Pacuha pakol. Csakohogy neki sokkal lassabban megy a rámolás, mint Veronikának. Veronka a győztes!
-Bravó! Nem is tudtam, hogy rendet rakni ilyen jó mul atság! De legközelebb én nyerek! Milyen gyorsan ment a rendrakás! Bőven van még időnk, hogy mást is játsszunk!- állapította meg elégedetten Pacuha.

-Játsszunk most a babaházakkal meg az autókkal, ahogyan már tegnap is szeretted volna- mondja Veronka.- Most már mindent megtaláltunk. Kezdhetjük is!
Jó idejig vidáman játszanak, utána pedig helyre rakják valamennyi játékot.
- Így biztonságban vannak, nem veszhetnek el, és nem is fognak elromlani. Ha pedig holnap mást akarunk játszani, nem lesznek útban- mondja Veronka.
Azért egyet-mást még kint felejtenek. Nosza, gyorsan még egy forduló takarítójáték, és kész a rend.
-Soha még Összevisszaországban ennyit nem tudtam játszani -ámul Pacuha.- Úgy tűnik, mégiscsak jobb rendet tartani. De furcsa! Sose gondoltam volna!

Veronkának vissza kell térnie szüleihez. Örül, hogy hátat fordíthat a csúnya, piszkos Összevisszaországnak. Amikor hazaér, boldog, hogy szép mezőket lát, amelyek virágokkal vannak tele, nem pedig üres konzervdobozokkal. A játszótereken is milyen szép a hinta, a csúszda, nagyszerű, hogy nem hevernek törött játékok szanaszét! A járdán sincsenek limlomok, nem botlik meg semmiben. És mikor a közlekedési lámpa zöldet mutat, Veronka nyugodtan átmehet a túlsó oldalra.

"Milyen nagyszerű minden, ha rend van! Régebben ez fel sem tűnt nekem" -gondolja elégedetten.
És az otthona is milyen takaros! Furcsa. Veronka egyszeriben jól érzi magát a rendes lakásban. Elmeséli szüleinek, milyen csúf az az Összevisszaország, és azt is elmondja, milyen remek játékot találtak ki Pacuhával.
-Ezt néha itthon is játszhatjuk!- mondja anya.- Jó ötlet! Persze nem kell mindig mindent abba a szempillantásban elrakni. A rendet sem jó túlzásba vinni. De ha mindent öröké szanaszét hagynánk, hamarosan olyanok lennénk, mint a pacuhák. CMagad is tapasztaltad, milyen kellemetlen lehet a rendetlenség. Nos, esténként néha mi is játszhatunk takarítójátékot. Jó lesz?
- De még mennyire!- kiáltja Veronka.- Mit kapok, ha én nyerek?
- Ha valamennyien igyekszünk rendet tartani -mosolyog apa-, mindannyian nyerünk, mégpedig időt. Sok időt! És anyának végre nem kell utánad elpakolni. Mit szólnál, ha felolvasnék neked egy mesét? Megfelel nyereménynek?
-Nagyon is!- örvendezik Veronka. - Biztosan én fogok a legtöbbször győzni, mert ezentúl mindig rendet tartok majd a szobámban, és semmit sem hagyok szanaszét! Br!! Rosszul leszek, ha csak eszembe jut az az Összevisszaország! Nem szeretnék pacuha lenni!"

Remélem mindannyian a végére értek, és jó meseolvasást kívánok Önöknek! 

Nem olyan régen elhívtak egy óvodába, ahol arról tartottam előadást, vagy inkább arról beszélgettünk, hogy az óvodáskorú gyerekekre mi jellemző, mire is számíthatnak a szülők, akik ilyen korú gyerekkel, gyerekekkel vannak együtt. Sok érdekes dolog kiderült, hogy min is mennek keresztül ezek az ovisok. Talán a pszichológiai változások mentén érthetővé válik, miért is jellemzőbb ebben a korban a szorongás, "dolgoktól" való félelem.

Már napok óta, sőt talán régebb óta is gondolkodom ezen a témán, ugyanis megkeresett egy ismerősöm ebbe a témába vágó kérdéssel. A kérdés pedig úgy hangzott, hogy mit tegyen, ha gyermeke fantáziálgat, képzeletbeli baráttal beszélget. Persze ezután felmerül a kérdés, hogy ha elfogadó ebben a kérdésben, akkor ezt meddig lehet csinálni, meddig egészséges, "mikor jelzi azt, hogy baj van a gyerekemmel"- szól az állandó kérdés.

Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás cikkeire támaszkodva indultam ki a témából. Bennük megbízom, és tudom, hogy nagyon jó szakemberek. Hamar alátámasztották azt a szemléletet, hogy a képzeletbeli barát nem patológia, nem abnormális jelenség, hanem a gyerekek fejlődésének egy szakaszában igenis gyakori jelenség. Egy amerikai kutatás szerint a gyerekek több, mint felének van olyan képzeletbeli barátja, aki hosszabb ideig rendszeres kísérője az életüknek. Szóval semmiképpen sem mondhatjuk, hogy ez egy ritka, és félelmetes dolog. Azt is meg lehet határozni, hogy mikor szokott ez a leggyakrabban megjelenni: óvodás korban, vagyis körülbelül 3 éves kortól az iskolás korig. Hat-hét évesen a gyerekek természetüknél fogva elkezdenek nyitni a külvilág felé, és ezáltal inkább a valódi kortársak, mint képzeletbeli lények érdeklik őket. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy ha 7 év körül még mindig jelen vannak képzeletbeli barátok, akkor sem kell kétségbe esni, hogy gyermekük milyen pszichés betegséggel küzd, hanem csak érdemes kicsit több figyelmet szentelni rá, megfigyelni, hogy mikor, miért van jelen ez a képzeletbeli társ, és egy idő után érdemes megkérni egy szakembert is a helyzet tisztázására, hiszen ez egy jelzés a gyermektől, hogy valamiféle nehézsége van.

Miért is jó egy ilyen képzeletbeli barát?
Gondoljanak csak bele! A gyermekkel egy olyan személy foglalkozik, egy olyan társ kíséri, aki mindig egyetért vele, aki mindig pont ugyanazt akarja játszani, mint ő, aki teljes mértékben elfogadja őt, aki bármikor meghallgatja, megvigasztalja. És tulajdonképpen itt érthetjük meg, hogy milyen funkciója van a képzeletbeli barátnak. Sok feszültséget, szorongást le tud venni a gyermek válláról, mikor szorongató, nehéz helyzetben van. Megfigyelhető, hogy krízishelyzetben, trauma átélése körül gyakran jelennek meg ezek a barátok, hiszen támaszt nyújtanak bármilyen élethelyzetben, legyen az válás, kistestvér születése, haláleset a családban, költözés. Egyszerűen segít alkalmazkodni a helyzetekhez, mert a barát meghallgatja rossz gondolataikat, félelmeiket, feszültségeiket is.

Eltúlzott esetben jelentheti azt, hogy a valóság nem megfelelő a számára, és a fantáziavilágban keresi a menedéket. Azonban ilyenkor érdemes megvizsgálni, hogy milyen környezet az, amely nem megfelelő számára. Minden esetben a gyermek világáról, és a szüleivel való kapcsolatáról ad visszajelzést, ha megfigyelik a gyermek és képzeletbeli barátja közti beszélgetést, kapcsolatot. Szimbolikus formában, a fantáziavilágban képes kifejezni pontosan, hogy mi bántja. Elképzelhető azonban, hogy tükörként is szolgál ez a helyzet, hiszen a baráttal való kommunikációjában a szülőkkel, felnőttekkel való viszonya is leképeződhet, például ahogy viszonyul hozzá.

Sokáig úgy gondolták, hogy nem jó, ha a gyermeknek fantáziabeli barátja van, mert akkor azzal elszigetelődik, rosszabb lesz a kommunikációja, és nem lesznek kortárs-kapcsolatai. Egy nem régiben végzett kutatás szerint ez egyáltalán nem igaz. Azoknak a gyerekeknek, akiknek képzeletbeli barátjuk volt, sokkal jobban ki tudták magukat fejezni, jobb volt a kommunikációjuk, nagyobb volt a szókincsük, ami az iskolai olvasáskészséget is segíti. A magányossággal abban a formában függ össze, hogy jellemzőbb olyan gyerekekre, akik keveset vannak egyedül (pl. egyke gyerekek), s így ők is megélhetik a valakihez való kapcsolódást, valakihez való tartozást, és nincsenek sosem egyedül.

Mind szorongató helyzetekben, mind egyedüllétben nagy biztonságot ad a gyerekeknek, ha van társaságuk. Még akkor is, ha tudják, nem valódiak ezek a barátok. A legtöbb gyerek ugyanis -ugyanúgy, mint játék vagy mese közben- tudja, hogy mi a valóság, mi a képzelet. Csakhogy ebben a korban még sokkal vékonyabb a határ e kettő világ között, és könnyen átkerülnek egyikből a másikba. Megélhetik valósnak azt a támogatást, amelyet ezektől a lényektől kapnak. Az óvodás korban nagyon gyakori, hogy a gyermekek olyan dolgokat mondanak, amelyek nem valósak, nem igazak, mégsem hazudnak. Csak fantáziájuk annyira élénk, hogy a valóságba beleszövik a képzelet szüleményeit is. Így lehetséges, hogy a hétvégén Afrikában járnak édesapjukkal krokodilvadászaton, vagy édesanyjukkal akkora kenyeret sütnek, hogy az egész család bele tudott mászni, hogy belülről megegye. Nem szabad ezeket büntetni, vagy megszégyeníteni őket az ilyen megszólalásokért, ugyanis a gyerekek tényleg ezeket élik meg. Igazi támogatást, igazi elfogadást és megértést kapnak a képzeletbeli baráttól.

Ezek a lények -legyen az ismert személy, rajzfilmfigura, állat, vagy fantáziabeli lény-, még egy dologra képesek: a gyermekek által nem vállalt érzéseket, tulajdonságokat is meg tudják jeleníteni. Ha a család nem fogadja el az erőszakosságot, az ellenkezést, elképzelhető, hogy megjelenik egy olyan képzeletbeli társ, aki éppen ezeket fejezi ki, és nagyon lázad, nagyon ellenáll. Az is lehetséges, hogy kistestvér születésekor a gyerek nem meri kifejezni féltékenységét, és az anya hiányát, figyelmére  való fokozott igényt, és pont akkor, megjelenik egy barát, aki ezeket az érzéseket megfogalmazza. Később a gyermek képes saját jó és rossz tulajdonságait, negatív és pozitív érzéseit integrálni, és nem fog kelleni hozzá egy külső személy.

Felmerül a kérdés, hogyan reagáljon ezekre a helyzetekre a szülő. Hiszen jó, hogy elfogadjuk a fantáziájának élénkségét, de mégsem akarja egy szülő sem a valóságtól eltávolítani a gyermekét. A szülő feladata, hogy híd legyen a valóság és a fantáziavilág között. Meg lehet találni azt a középutat, amelyben a gyereket támogatva, a fantáziabarátot elfogadva mindannyian megélhetik az érzelmi biztonságot. Félelmetes helyzetekben különösen jól jöhet, ha megerősítik a gyermeket barátja jelenlétében, s így könnyebben szembe néz a sötéttel, a félelemmel, fájdalommal. Persze fenyegetésre nem szabad felhasználni ezt, hiszen azzal csak megijesztenék a gyerekeket, és a távolság nőne gyermek és szülő között. Inkább menjenek bele a történetbe, fogadják el a fantáziabeli barát jelenlétét, miközben képviselik, hogy azért ő nem igaziból van, hanem a képzelet szüleménye, hogy nem látják őt, de elképzelik gyermekükkel. Így kialakulhat egy mélyebbre a bizalom gyermek és szülője között.

Azt hiszem nem meglepő, hogy a Psziché Magazin egyik cikkére szeretném újfent felhívni a figyelmüket. A legújabb számban olvastam egy cikket (Nők Lapja Psziché 2011. december-2012. január), amely arról szól, hogyan is válhatnak a tinik engedelmes házitündérekké....gondolom ez sok mindenkit érdekelhet, így belevetettem magam az irományba.

A serdülőkorban sok érdekes dolgot el elehet mondani a gyermekekről: rapszodikus viselkedés, érzelmi kitörések, engedetlenség, szétszórtság, fáradság, lustaság, motiválatlanság, önállóság, gyakran változó hobbik, társaságok. Ezt a sort még nagyon sokáig lehetne folytatni, hiszen erre az időszakra jellemző, hogy megkérdőjeleződik minden korábbi norma, minden családi viszony, a serdülő saját személyisége is, és tulajdonképpen itt építi fel identitását, melybe a korábban tanultak, a "megkóstolt" szerepek is belekerülnek. A nagy harcokról híres időszakban az identitás kialakulásához elengedhetetlen az önállóság is, ami a másik oldalról az elengedést jelenti. A harcok többnyire abból adódnak, hogy a felnőtté válásban a serdülő még azért nem teljesen felnőtt, így bizonyos határok szükségesek, amelyek persze egyre tágulnak, és tágulnak, de az biztos, hogy az egyensúly, a kompromisszum megtalálása nagyon nehéz.

Hogyan jön szóba a házitündérség, a házimunka elvégzése, a szoba rendben tartása, mikor olyan időszakról beszélünk, ahol önállóságra vágyik a fiatal, mégis kiszolgálást, irányítást vár a családi életben? Sokkal gyakoribb olyan panaszokat hallani, hogy elviselhetetlen rumli van a tini szobájában, hogy nem hajlandó részt venni a házi munkában, stb.

A cikk elolvasása után rájöttem, hogy nem fogok semmi varázsigét megtanulni...minden a rendszerességen, a következetességen, és a felépített elvárásrendszeren épül. Hiszen 16 évesen nem lehet hirtelen rengeteg dolgot elvárni egy olyan gyerektől,a ki azelőtt még sosem emelte fel a seprűt, vagy mindig rendet raktak helyette a szobájában. Ez sokkal hamarabb szükséges elkezdeni, akármennyire is nehéz...

Az első időszak, amikor egy gyermek önállóságát kezdi el gyakorolni, a 2 éves kor körül van. Feltűnő, hogy szüleit kezdik el utánozni, így a házi munkát is. Persze ilyenkor még inkább lassító szerepe van egy gyereknek, főképp, ha több testvér is jelen van még. Nagy feladat bevonni egy kezdő "takarítót", de mégis megéri. Így lehetséges, hogy mire a teljes önállóságig eljut, már ismerős számára a házi munka. Hasznos, ha az évek során, a korának megfelelően növekedik az a munka, amit közösen, majd egyedül elvégez a ház körül. Persze itt fontos kihangsúlyoznom két részletet: korának megfelelő és közösen. Bugyután hangozhat, de mégsem ugyanazt várjuk el egy 6 éves gyerektől, mint egy 14 évestől. Az együttes munka pedig megkönnyíti a feladatot, segíti az összehangolódást, és élvezetesség teszi a házi munkát. Nem lesz annyira büntetés jellege, nem lesz "szükséges rossz", hanem egy újabb tevékenység lehet, amely összehozza a családot.

Térjünk vissza kicsit a serdülőkhöz. Itt elkezdeni a házi munkára, feladatokra nevelést, nem túl praktikus, és kevés sikerrel jár. Főképp, hogy ebben az időszakban amúgy is nehezebb: a serdülők igazságérzete sokszor viták alapja lehet, ha testvérek között kell felosztani a munkát. Érdemes kitalálni valamilyen rendszert, hogy kinek mi a feladata, illetve milyen esetekben (betegség, távolmaradás, büntetés) kerül felülírásra ez a rendszer. azt hiszem a vitatkozások így sem kerülhetők el teljesen, de legalább lesz egy kiindulási alap, amely a biztonságot adja.

Jó, jó, megcsinálja, de miért nekem kell szólni?
A serdülők két felé figyelnek ilyenkor: önmaguk felé, hogy identitásukat építsék, és kortársaik felé, hogy kialakítsák társas kapcsolataikat. Egyik sem a család, egyik sem a házi munka és családi élet. Nem valószínű, hogy egyedül megcsinálnak bármit, ami nem közvetlenül a saját tevékenységükhöz kapcsolódik (pl.: bevásárlás saját vacsorához, vagy elmosogatás étkezés után). Mégis arra buzdítom Önöket, hogy figyelmeztessék a serdülőket, ösztönözzék őket, ne csinálják meg helyettük, és vegyék észre megjegyzések elcsendesítése mellett, mikor elkészült a feladat. Legyenek egyértelműek, hogy mikor, mit, mennyi ideig kell csinálni. Ez sokat segít. Az is motiváló, ha vannak rendszeres, kötelező feladatok, és lehet arra is számítani, mikor valami pluszba kerül a feladatok listájára. Emellett fontos a jó példa: a szülők is olyan megbízhatóak, rendesek legyenek saját feladataikban, mint amit elvárnak.

Fontos kérdés a saját szoba. Mivel az identitás és a szülőkről való leválás a fő feladat ebben az időszakban, nagyon fontos, hogy a serdülőknek van magánterülete, amely titkokat rejthet. Erre szükség van ahhoz, hogy később önálló felnőttek lehessenek. Ennek a területnek a rendben tartását 100%-ban a serdülőre kell hagyni, és akármilyen rumli van, nem szabad helyettük megcsinálni, mert azzal egyfajta határsértést követnének el. Bármennyire is nehéz, rájuk kell hagyni, hogy újra megtalálják a rendjüket, hogy minden szemét kikerüljön, és mindennek meglegyen az új és a régi helye. Olyan ez, mint saját személyiségének felépítése.

A korábbi bejegyzéseimből kiderülhetett Önök számára, hogy kedvelem a Psziché Magazint, és többször is hoztam fel olyan témát, amivel foglalkoztak a magazinban. Ez most sem lesz másképp, ugyanis a szemem elé került két cikk is, ami az apaság kérdését veti fel. Mivel egymás után két cikk is erről szólt - és a gyakorlat is azt mutatja, hogy a hagyományos családok egyre kevésbé vannak jelen-, aktuálisnak éreztem ezt a témát.

Az október-november (2011. II. évfolyam, 5. szám) havi Psziché magazin egyik cikkében - "Egyedülálló anya lettem"- három családról olvastam, ahol különböző történet, különböző élethelyzet, különböző hozzáállás jelent meg ugyanarról a témáról. Mindhárom anya egyedül neveli gyermekét/gyermekeit. Mindhárman eléggé pozitívan állnak hozzá a kérdéshez. Jó látni és hallani, hogy lehet "jól gyermeket nevelni egyedül", csakúgy, mint "jól válni". Mégis azért nem tudom elengedni azt a gondolatot, hogy egy család minimum három főből áll, ahol a gyermeket két felnőtt, különböző szerepekben levő szülő neveli. Így látja más szemszögből a helyzeteket a gyermek, tapasztal meg különböző hozzáállásokat. De nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az egyedüli szülőknek nincs esélyük a gyermekek egészséges neveléséhez. Inkább csak szeretnék pár gondolatot leírni, ami a tipikus buktatókat fedi fel.

Először is megjelenik az a probléma, hogy a szülő egyedül marad, így eltűnik mellőle az a személy, aki a nehézségekben, feszültségekben, gondokban támasza lehetett. Úgy tűnhet, hogy nincs szabadság az anyaságból/apaságból, hiszen nincs ott a másik fél, aki kicsit is felváltaná őket. Annak ellenére, hogy folyamatosan szülőnek kell lenni,  az egy tévhit, hogy mindig a pozitív hangulatot kell a gyerekeknek mutatni. Hiszen ilyen nincs is, és a gyerekeknek sem mindig kellemes a napjuk, meg kell tanulni bánni ezekkel az időszakokkal. Viszont nagyon fontos, hogy ne essenek át a másik oldalra. A gyerekkel lehet beszélgetni arról, hogy rossz a kedve a szülőnek, valami bántja, stb., de sok minden nem tartozik a gyerekre. Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent el kell mondani a gyereknek. Hiszen ő még csak gyerek! A maga szintjén megérti az élet dolgait, de nem szabad felnőtt szerepbe tenni, túl nagy felelősséget adni neki. És ne felejtsék el, hogy a gyermekek nem házastársak. Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de sok esetben lépnek az egyedül maradt szülő mellé társként a gyermekek, ami nagyon nincs jó hatással rájuk. Látszólag felnőnek a feladathoz, de megsérül a fejlődésük, és érzelmileg lehetnek nehézségeik. Egy nagyon tipikus példa erre, hogy serdülőkorban sokkal nehezebben válnak le a szülőktől, ami az önállóságukban, az életük elindításában, a párkapcsolatban nyilvánul meg. Annak érdekében, hogy a gyermek ne váljon felnőtté az új helyzetben, sokat segít, ha gyerek közösségekbe járnak, akár együtt, hogy így a felmerülő nehézségeket ne gyermekükkel, hanem az ott jelen levő felnőttekkel, szülőkkel beszéljék meg. Természetes, hogy mindenkinek vannak nehézségeik, kérdéseik, feszültségeik, és ezek igenis levezetésre, kezelésre várnak. Sokszor elég annyi, hogy van egy jó barát, egy sorstárs, akivel megoszthatják ezeket, akire számíthatnak.

A felnőtt szerepbe kerülés mellett a másik véglet is előfordulhat: a gyermek szerepben tartás. Az anya ha elveszti a feleség szerepet, akkor felerősödhet a megmaradt szerepek fontossága (Női szerepekről bővebben), jelen esetben az anyaság. Könnyen előfordulhat, hogy túlzottan óvja, védi gyermekét, vagy kiszolgálja őt. Ezzel függő szerepben tartja, az önállóságában nem tud fejlődni, és normál személyiségfejlődését akadályozza. Nagyon nehéz elfogadni, hogy a gyermekünk egyre távolabb kerül tőlünk. Eleinte mindenben egyekkel voltak, az anyaméhben teljes volt az egység. Ehhez hasonló a csecsemőkor is, ahol nagyon erős testi és érzelmi kapcsolatban van anya és gyermeke. A mozgással is elkezdődik már egy távolodás, ahol egyre nyitottabbá válik a gyermek a nagyvilág felé. Jönnek a gyermekközösségek, intézmények, és egyre kevesebbet látja gyermekét. EZ a természetes folyamata az önállóságnak. Az elveszítés érzése azonban sokkal hangsúlyosabban érződik, mikor az anya már megélt egy veszteséget, elvesztette férjét, párját. A gyermeknek azonban az a legjobb, ha -a rossz érzések ellenére- hagyják felnőni, önállóvá, autonóm személlyé válni.

A cikkben mindhárom édesanya kihangsúlyozott egy tényezőt, ami szerintem -és a pszichológusok körében általánosságban is- fontos: a férfi minta. Mivel a csonkacsaládban sokszor a gyermekek apa nélkül maradnak, pótolni kell ezt a szerepet is. Mint már bevezetésben említettem, a két szülő azért -is- fontos, mert máshogy állnak a gyermekhez, máshogy látják a világot, más dolgokat tanulhat egy férfitől, mint egy nőtől a gyermek. Mivel kérdéses, hogy a szülő párkapcsolata hogyan alakul, és óvatosan kell bánni azzal, hogy ki kerül be a gyermek életébe, mégis kell lennie megoldásnak arra, hogy fiúsabb dolgokban legyen része a gyereknek. Ilyenkor szokott előjönni a sportegyesület, vagy férfi tanár, óvóbácsi, illetve a családon belüli férfi szereplők (nagypapa, nagybácsi, stb.). A gyerekek számára nagyon fontos, hogy lássanak olyan mintákat, akik pozitívan formálják őket, akikre fel tudnak nézni. Ehhez az is szükséges, hogy hosszú távon legyen jelen az életében. Ezért is fontos óvatosan kezelni a párkapcsolatokban megjelenő férfiakat. Minél több csalódás éri a gyermeket -és szülőjét-, annál nehezebb lesz bíznia később a felnőttekben, az emberi kapcsolatokban, a párkapcsolatban.

Jó volt olvasni egy ilyen cikket, amiben viszonylag pozitív példát láthattam. Mindhárom családban érezhető, hogy szeretnék a gyermek számára a legjobbat nyújtani, és talán ez a legfontosabb. A második cikk ennél sokkal borúsabb. A gyerekekkel való viszony ott is fontos, ám megérezhetik, hogy milyen az, mikor egy apa nélkül felnőtt szülő képtelen az apa szerepet ellátni, mert nem képes rá. Az apa nélkül felnőtt nő nem tud olyan férfit találni, aki alkalmas lenne erre a szerepre. Ez nem azt jelenti, hogy az apa/anya minta nélküli személyek jövője el van veszve, csak annyit, hogy fel kell építeni valamit, ami még nincs meg. És talán érdemes előbb, minthogy megszületne az első gyermek.

A tegnapi napon feltettem egy linkajánlót, amelyben a bepisilésről van szó, annak három okáról. Már akkor is jeleztem, hogy szerintem kicsit részletesebben is érdemes belenézni a témába, hiszen sokszor nem illik bele a képbe gyermekünk bepisilése, ha csak a már ismert három okra korlátozzuk a magyarázatokat.

Ha olvasták az ajánlott cikket, akkor már tudják, hogy az új közösséget, a kistestvér születését és a válást nevezte meg a cikk írója a bepisilés lehetséges okainak. Az új közösség (óvoda) azzal jár, hogy a gyereknek egyedül kell jelen lennie egy helyzetben, ami sokszor a legelső olyan lehetőség, ahol édesanyjától hosszabb időre, rendszeresen távol van. Ha belegondolnak, teljesen érthető, hogy kicsit megijednek a gyerekek. A testvérszületésről is volt már szó, ahol az eddig kapott figyelem lecsökken, és -mivel a testvér felé kevéssé lehet kifejezni ellenszenvüket-, a bepisilés tünetével jelzik, hogy valami nem stimmel. A válás szintén egy olyan téma, amit már elkezdtünk körül járni. Ez is, az óvoda is, a testvér születése is nagy változásokkal, új emberekkel, bizonyos emberek elvesztésével jár. Ami még közös mindhárom helyzetben, hogy a gyerek szorongással reagál az új környezetre. Az óvodás korosztálynak pedig az egyik "legegyszerűbb" jelzési lehetősége a bepisilés -hiszen még épp hogy megtanulták, még nem annyira automatikus. Kisiskolás korbán lehet, hogy más tüneteket mutatnának ugyanarra a nehézségre. Na de most térjünk vissza a bepisiléshez.

Ha azzal a kifejezéssel találkoznak valahol, hogy enurézis nocturna, akkor nem kell megijedni, csak egy szakszóval találják szemembe magukat, amely az éjszakai bepisilést jelenti. Több fajtáját is megkülönböztetik, hiszen van olyan, hogy még sosem volt szobatiszta a gyermek, és már nagyon elhúzódik a szobatisztaságra szoktatás. Ezt hívják elsődleges bepisilésnek. Ha ilyen helyzet áll fenn, érdemes orvosi kivizsgálásra is elvinni a gyermeket (ha pszichológushoz viszik, ő is ezt fogja mondani elsőre), hogy kizárják a szervi okokat. Ilyenkor a vese problémáit zárják ki, megnézik a vizelet fajsúlyát. Előfordulhat, hogy a külső záróizom, amely irányítja az ürítést, nem megfelelően működik. Persze ezeket nem 3 évesen szokták végig vizsgálni, hiszen a szobatisztaságra szoktatásnak is megvan a maga ritmusa. Mivel egyfajta akaratosságot, tudatosságot igényel, 2 éves kor előtt nem szabad erőltetni, mert negatív hatásokat érhetnek el vele. Ha azonban 4-5 évesen sem szobatiszta még, érdemes utána járni a dolognak. Sokszor nagyon egyszerű módszerekkel, persze néha visszaesésekkel, és türelemmel, el lehet érni a "sikert".

Ami az előző cikkhez jobban kapcsolódik, az a másodlagos bepisilés, mely mögött pszichés okok húzódnak meg. Ez abban különbözik az előző típustól, hogy a gyermek már korábban szobatiszta volt, és valamilyen hatás  miatt újra elkezd bepisilni. Ilyenkor nézhetünk utána, hogy mi is történt, mi változott a gyermek életében. A lehetséges okok persze nem csak az óvoda, a kistestvér és a válás, hanem ide tartozhat minden olyan élmény, amely szorongást, félelmet okoz: gyász, trauma, kórházi élmény, bántalmazás, költözködés, stb.

Mivel a bepisilés egy tünet, ezért a megfelelő terápia során nem a bepisilés megszüntetése a cél, hanem az azt okozó háttértényező megváltoztatása. Így a gyermek képes lesz kiegyensúlyozott, egészséges életet élni, nem pedig tünetet váltani. Ha nem foglalkozunk a gyökerével, szorongásának okával, akkor a bepisilés helyett "választhat" más tünetet is: rémálmok, testi tünetek, félelmek, tik, stb. Ezért valóban fontos, hogy a szülők, a család együtt fáradozzon a megoldáson. Így közösen tudnak változtatni a felismert nehézségen.

A családi rendszerekben, a családi életben jelen levő helyzeteket a gyerekek sokszor nem úgy élik meg, mint a felnőttek. Így sokszor olyan dolgok is szorongást okozhatnak nekik, amikre elsőre nem is gondolnánk. Ezek az okok is állhatnak a bepisilés mögött. Ilyen például a "határtalanság". Több bejegyzésemben is hangsúlyoztam, hogy a liberális nevelés nem a gyerekek teljhatalmát jelenti, mert a gyerekeknek igenis szükségük van a normál határokra, normál keretekre. A bepisilés jelezheti azt is, hogy ez a viszonyítási rendszer nem működik megfelelően. Elképzelhető, hogy a gyermek bármit megtehet, bármeddig ébren lehet, bármit kierőszakolhat, s így ő a király/királynő. Azt viszont tudjuk, hogy ez nem jó a gyermekeknek, mert tudják, hogy nem képesek megvédeni magukat a "nagyvilágban", így szükségük van az irányításra. Mivel viszont ők a királyok/királynők, és övék a felelősség a helyzetekben, ez számukra elviselhetetlen terhet jelent. Ez a szorongás jelenhet meg bepisilés formájában. De megtörténhet az ellenkezője is: a túl szigorú, teljesen rugalmatlan szabályrendszer, melyben a gyerekek csak végrehajtók, és túlságosan le vannak korlátozva. Illetve lehet a depresszió jele is, bár inkább az előbbi esetek fordulnak elő.

Mit is tehet a szülő ilyen helyzetben?
Először is nem esik kétségbe. Mivel ennyiféle oka lehet a bepisilésnek, gyakori, a megjelenése. Sokszor csak pár alkalommal, amolyan "visszaesés", mikor történik valamilyen új életesemény. Ha tudják, hogy olyan időszakban vannak, amely a gyermeknek és Önöknek is nehéz, akkor adjanak egy kis időt a gyereknek. Ha az elfogadást, a szeretetet, a biztonságot megélik, akkor az új helyzetet is megszokják. Csak akkor forduljanak szakemberhez, amikor már egy rövidebb ideje fenn áll, és úgy vélik, nem tudják megnyugtatni gyermeküket. Ami nagyon fontos ilyenkor, hogy semmiképpen ne szidják meg őt, ne szégyenítsék meg. Ő sem örül annak, hogy ilyen helyzetbe került. És mivel ez egy akaratlan cselekedet, jutalmazni, büntetni sincs értelme, csak a kudarcélményt fokozza, hiszen nem tud rajta változtatni pusztán akarattal. A pelenkát nem szerencsés újra alkalmazni ilyen esetekben -akármilyen kellemetlen is a folyamatos ágynemű csere-, mert ez is egyfajta megszégyenítés. Manapság kitalálnak már annyi mindent a tisztítás egyszerűsítésére. Ha meg ráadásul nem is ébred fel, akkor csak reggel lesz dolguk ezekkel a kellemetlen részletekkel. Ilyen esetben hagyják nyugodtan aludni, nem fog megfázni. Emiatt sokszor aggódnak a szülők, de az eddigi tapasztalat alapján azt mondom, hogy ha fáznak, felébrednek. Amíg pedig nem fáznak, nem lesznek betegek.

Most már rövidre fogom ezt a hosszú témát. Remélem nem bonyolítottam a helyzetet, hanem érthetőbbé tettem, hogy a bepisilés mögött rengeteg történés meghúzódhat, de a legfontosabb a gyermek elfogadása, szeretete, a felé mutatott türelem és a biztonság megteremtése. Ezekkel több mint valószínű, hogy az időszakos bepisilésen túljutnak. Ha hosszabb ideig van jelen, keressenek szakembert- orvost és pszichológust.

Szeretném a figyelmükbe ajánlani ezt a cikket, amelyben a bepisilés okairól olvashatnak.

3 lelki ok, amiért bepisil a gyerek.

Gondolatébresztőnek feltétlenül jó, majd a későbbiekben még több lehetséges okot, és megoldást találhatnak az oldalon.

Ma jártam egy képzésen, amelyen beszélgettünk a többi hallgatóval a tapasztalatainkról, hogy az elméleti anyag ne csak távoli, papírízű valami legyen, hanem egy élő helyzethez tudjuk kötni. Ekkor mesélte el az egyik csoporttársam, hogy egy bizonyos "Suttogó" könyvet szoktam emlegetni a szülők, ami segíti őket a gyereknevelésben. Ugyanis ez az iromány pár lépésben megtanítja, hogyan lehet "leszoktatni" a gyerekeket a sírásról. Ez a gondolatmenet szerintem már a szüleim idejében sem volt modern, de ezek szerint mégis beszélni kell még róla. A mai bejegyzésem arról fog szólni, hogy miért is sír a gyerek, hogyan lehet tudni, hogy mit jelez, hogyan lehet reagálni, és milyen negatív hatásokkal jár, ha az első hónapoktól azt tanítjuk meg a babának, hogy ne sírjon. Elöljáróban annyit, hogy tényleg pár hét alatt el lehet érni, hogy csöndben kuksoljon a baba, csak számolni kell a romboló élményekkel.

Arról nem kell beszélnem, hogy a babák sírnak. Ezt mindenki tudja, és elvileg fel is készül rá, hogy az első három hónapban nagyon intenzív ez a dolog. A pici még nem tudja, mikor van reggel, nem tudja mikor van éjjel, és csak sír, meg sír, meg néha alszik és eszik is. A lényeg, hogy az első -rövid- időszak nehézkes is lehet. Vannak, akiknél ez csak pár hét, vannak, akiknél hosszabb. A lényeg, hogy ebben az időszakban hangolódik egymásra a gyerek és az anya, apa. Itt kezd kialakulni a család, és ez a meghatározó időszak a korai kötődés kialakításában. Rengeteg kísérletet lehet olvasni ebben a témában (pl.: Harlow, Bowlby, Ainsworth), bár nem annyira nagyon rég óta foglalkoznak a témával. Összefoglalva a lényeg, hogy a gyerekek  számára az anya/apa sokkal több, mint táplálékforrás, és sokkal jelentősebb a biztonság, a szeretet, az érzelmi kapcsolódás, mint ahogy azt régen elképzelték. Mind a testi fejlődésében (mozgás, beszéd, megértési funkciók), mint pedig társas kapcsolataiban nagyon fontos lesz, hogyan is kapcsolódik/kapcsolódott a szüleihez. Azok a babák, akik biztonságban érzik magukat anyukájuk, apukájuk jelenlétében, sokkal nagyobb biztonságban is érzik magukat egy stresszhelyzetben, veszélyhelyzetben. Könnyebben látnak világot, és nyitottabbak. De hogyan is kapcsolódik ez az egész a síráshoz?

Azzal senki sem vitatkozik, hogy a babák sírnak- mint ahogy már ezt az előbb is írtam. Na de miért is idegesítik a felnőtteket ezzel?
Először is azért, mert ez egy nagyon jól működő jelzőrendszer. A sírás frekvenciája elviselhetetlen hosszútávon az emberek számára, ezért önkéntelenül is bennünk van, hogy tenni kell ellene valamit. Ez az egyetlen eszköze nagyon sokáig a gyereknek, hogy felhívja magára a figyelmet. No de nem kell itt túl sokat bele látni ebbe. Nem manipulálni akar, nem zsarnokoskodni akar, hanem jelzi a szükségleteit, amit jelen állapotában egyedül nem tud ellátni. A gyerek nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, és a sírással jelzi, hogy valami nincs rendben. Eleinte teljesen egyforma sírást produkál: mindegy, hogy fájdalmat érez, vagy éhes, vagy szomjas, kellemetlen testhelyzetben van, nem megfelelő a hőmérséklet. Az biztos, hogy valamilyen stresszhelyzetet él át. Az első hetek, hónapok alatt megtanulja megkülönböztetni ezeket az érzéseket, és különböző sírással reagál. Ennek az időszaknak az egyik feladata, hogy a szülők rátanuljanak, melyik sírással mit fejez ki. Mivel a gyerekek egyediek, a szülőkkel való kapcsolata is egyedi, ezért nem hiszem, hogy bármilyen "használati útmutatás" jellegű könyv egyértelmű segítség lehet. Mivel az a cél, hogy rá tudjanak hangolódni gyermekeikre, ezért a legjobb megoldás, ha az érzéseikre hallgatnak, és a gyerekre figyelnek. Igaz, másfajta a kommunikációja, nem olyan egyértelmű, mint a felnőtteké, de biztos vagyok benne, hogy meg tudják érteni, mit is akar az Önök gyermeke.

Nézzünk egy olyan helyzetet, amikor nincs ok. Mert előfordulhat, hogy a baba épp sírós napot él át. Három hónapos korig természetes, ha vannak ilyen időszakok, hogy többet sír. Bizonyos tanulmányok alapján kb. 9 hónapos korig még megfigyelhetőek nehezebben lecsillapítható sírások. Akár pár óráig is eltarthat egy ilyen nyűgös időszak. A sírás intenzitása ekkor még nem arányos a problémával. Mivel a sírás a gyerekek számára sem élvezetes, sőt, stresszes és fárasztó benne lenni, ezért a szülőknek valahogy azt lenne jó közvetíteni, hogy biztonságban vannak. Ez a helyzet segíti tovább a biztonságos, optimális kötődés kialakulását.

Mivel tudja tehát az anya segíteni gyermekét, hogy csillapítsa rossz érzését, sírását?
Ha reagál a babára. A sírás intenzitása csökken, ha a baba látja, érzi, hogy a gondozó segítségre siet, és a sírás nem lesz olyan erőteljes. Ahhoz, hogy nyugodtan tudjanak reagálni, tisztában kell lenni azzal, hogy a gyerek épp kommunikál, épp jelezni próbál valamit. Ha beszélnek hozzá, megérintik, foglalkoznak vele, akkor képes lesz megtanulni a késleltetést, képes lesz bánni a megélt rossz érzéssel, felborult egyensúlyhelyzettel. Ezek alapján elmondható, hogy nem történik tragédia, ha nem tud azonnal reagálni,  de fontos, hogy a cél a baba egyensúlyának visszaállítása legyen. A késleltetés egy rövid ideig belefér, de hosszú távon negatív hatásokkal jár, ha sírni hagyják.

Volt már szó arról, hogy miért is sír a baba, és miként is lehet reagálni rá. Persze nem írtam konkrét válaszreakciókat, hiszen az anyaság, szülőség egyik kihívása, hogy mindenkinek sajátos kommunikációs rendszert kell kialakítania, mindenkinek egyedi a gyermekéhez való kapcsolódása. Viszont muszáj itt megemlítenem a bejegyzés elején említett könyvet, amelyben pár hetes "gyakorlással" rászoktatják a gyermekeket a sírás elhagyására. Mivel nem olvastam a könyvet, nem szeretném minősíteni sem, csak szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy mivel is jár a baba figyelmen kívül hagyása. Ugyanis ha nem vesznek tudomást a sírásról, akkor nem vesznek tudomást valamilyen rossz érzésének a jelenlétéről. Ezzel a baba nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és gyakorlatilag elhanyagolt állapotba kerül. Ilyenkor a bizalma sérül, hiszen egyetlen gondozója sem látja el. Ezek az élmények nem csak a testi fejlődésére, hanem érzelmeire, önbizalmára, nyitottságára is hatást gyakorolnak. A sírást nem azért hagyja abba, hogy ezzel kedvezzen a szülőknek, hanem mert feladta a harcot. Azok a gyerekek hagyták abba a sírást -korai gyermeklélektani megfigyelésekben-, akiket a szülei elhagytak hosszabb vagy rövidebb időre (gyermekotthon, kórházi tartózkodás). Ezek az élmények erősen befolyásolják a gyerekek lelki fejlődését. Így arra szeretném biztatni Önöket, hogy a sírást ne kínzásnak minősítsék, hanem kommunikációnak, valamilyen beszédnek- kiabálásnak. Arra pedig érzékenyen, saját és a gyerek érzéseit is figyelembe véve, reagálni illik.

Nem olyan régen vettem egy könyvet, amelyben mesék szerepelnek, illetve különböző jó tanácsok szülőknek. A könyv címe: Gyógyító mesék (Gerlinde Ortner, Móra Kiadó, 2011.). Itt nem azokat a hagyományos, népmeséket ismerhetik meg, amit Boldizsár Ildikó ajánl, amit én is emlegettem korábbi bejegyzésemben (Meseterápia), hanem az utóbbi években írt meséket, melyek segíthetnek a gyereknevelésben. Most azt a történetet szeretném kiemelni, amely az engedetlen gyerek témához kapcsolódik.

Nem szeretnék újra elmélyedni a korlátok, a szabályok fontosságának ecsetelésében, hiszen azt már korábban megtettem (Kell a gyereknek a korlát) és már a büntetésről is volt szó (Büntetni, vagy nem büntetni). Ám sokszor akár túlzásba is eshetünk ezzel a témával. Most inkább azt szeretném megemlíteni, hogy az engedetlenség mögött néha más motiváció van. Talán nem arra akar jelzést adni, hogy szükségesek a szabályok, hanem pont arra, hogy kicsit túlzásba vittük, és csak a szidásokat, tiltásokat hallják a gyerekek: "Nem hallod? Csináld már végre! Rakd már el! Siess!Már annyiszor elmondtam". Persze a túl sok információn túl közre játszik az is, hogy mennyire következetesen tartatják be velük, hogy ugyanazt várja-e el mindkét szülő, tudnak-e düh nélkül követelni. Ha ezen nincsenek meg, hanem inkább helyette a sok szabály, a gyerekek azzal tudnak védekezni, hogy "becsukják a fülüket", és nem engedelmeskednek. Persze ezzel még jól meg is büntetik a szülőket, hogy azt érezzék, nem jó szülők. Ennek nem szabad bedőlni. Az Önök dolga, hogy figyelmet adjanak a gyerekeknek, hogy ne kelljen kierőszakolniuk ilyen módszerekkel, az Önök dolga, hogy a szabályokban megtalálják azt az egyensúlyt, amivel a fontos dolgok betartatnak, míg lehetnek rugalmasan kezelendő helyzetek. Fontos, hogy legyen értelme annak, amit kérnek. Ne csak azért tartassák be velük, mert "azt meg kell csinálni", hanem azért, mert az jobbá teszi az együttlétet, a rendet szolgálja, a környezet védelmére van, stb. Ha a gyerekek értik, mit miért csinálnak, sokkal könnyebb. Egy kis történettel szeretnék segíteni abban, hogy játékosan hogyan lehet a gyerekek felé közvetíteni azt, hogy vannak betartandó szabályok.

Ezzel a mesével játékosan megtanulhatják a gyerekek, hogy milyen szabályok vannak, amiknek engedelmeskedniük kell. Hiszen amíg ezek nem válnak belsővé, nem tudják őket maguktól, szükség van arra, hogy valaki következetesen visszajelezzen nekik, mikor átlépik a határokat. Az "indiánosdi" játékban a titkos jelek játékosan segítik azt, hogy a gyerekek emlékezzenek a szabályokra. Fontos részlet azonban, hogy ezt ne kísérje indulatos, feszült hangulat, ne kapjon súlyos szidást, hiszen pont a játékossága miatt erősödik benne az engedelmesség iránti vágy. Érdemes limitálni a jelzéseket, pl. háromszori jelzés után feltétlenül meg kell tennie, különben már nem érdemel dicséretet, nem kapja meg az engedelmességért járó jutalmat. Ahhoz, hogy jól működjön, érdemes vezetni a sikereket. Például egy füzetben írhatják, hogy hányszor sikerült, vagy rajzokkal, matricákkal jutalmazhatnak egy-egy napot. Így láthatják a fejlődést is. Ne várjanak óriási eredményeket az elején. Ha kellőképpen dicsérik a kis sikert az elején, motiváltabb lesz egyre fejlődni. Jöjjön a rövidke történet:

"Petra és Norbert indiánosdit játszik. Titkos jelbeszédben állapodnak meg, és jeladással érintkeznek, mint a valósi indiánok. Te is biztosan tudod, hogy az indiánok a távolból füstjelekkel értesítik egymást. Vagy állathangokat utánoznak, így adják tovább a híreket. Ezt a titkos jelbeszédet csak azok az indiánok értik meg, akik  mind ugyanabba a törzsbe tartoznak.
Petra és Norbert azt szeretik a legjobban, ha rajtuk kívül még sok gyerek részt vesz az indiánosdiban. Ők ketten a jelbeszéd segítségével sok titkos információt tudnak egymással közölni játék közben. Petra például figyelmezteti Norbertet, hogy Palkó orvul közeledik hozzá, és meg akarja fogni. Vagy Norbert hívja fel Petra figyelmét egy rejtekútra, amelyre a többi gyerek egész biztosan nem fog gyorsan rátalálni. Természetesen minden gyerekcsoportnak megvannak a titkos jelei, ez a játékhoz tartozik. Ritkán támad veszekedés, hiszen mindenki követi az indiánosdi szabályait.
Petra és Norbert szülei meglepetten állapítják meg, milyen pontosan betartják gyermekeik a játékszabályokat. Odahaza ugyanis nem mindig hajlandók szót fogadni. A szülőknek támad egy ötletük. Mindjárt közlik is tervüket a gyerekekkel:
- Tudjuk, hogy nem mindig kellemes szót fogadni. Ha itthon is indiánosdit játszanánk, akkor könnyebb lenne engedelmeskednetek! Az indiánok jóban-rosszban összetartanak, és segítenek egymásnak- akárcsak mi, a családban. Igaz? A törzs szabályai áthághatatlan törvényt jelentenek, és mindenki tiszteletben tartja őket. A törzsfőnök viseli a legnagyobb felelősséget, ő határozza meg, kinek mi a teendője, de megfogadja a többiek tanácsait is, hogy igazságosan és bölcsen dönthessen.
Játsszuk azt, hogy indián család vagyunk, és használjunk titkos jeleket: csettintést, tapsolást vagy füttyszót. ilyen jeladással figyelmeztetjük egymást, ha valaki nem követi a családi szabályokat, amelyekben előzőleg megállapodtunk. Ha egész héten derék indián voltál, vasárnap te lehetsz a főnök. Te határozhatod meg, mi legyen az ebéd, hova menjünk kirándulni, és hogy mit játsszunk. Rendben? Már előre örülök az indiánosdinak! Biztosan nagyon engedelmes indiánok lesztek." (Gerlinde Ortner: Gyógyító mesék: 93-94. o., Ha a gyerek engedetlen, Indiánosdi).

Ezzel a  kis mesével, ezzel a kis játékkal könnyebbé tehetik a szabálytudat kialakulását, könnyebbé tehetik a mindennapjaikat. A közös történettel, a játékos szabályokkal a gyerekek sokkal közelebb érezhetik magukat szüleikhez, s közben mégis tanulnak, és harmonikusabbá válik a légkör az ismert és betartott szabályokkal.

Nem csak az utóbbi napokban, hetekben, hanem már egy jó pár éve, évtizede felmerül a kérdés a nőkben, hogyan lehet a tőlük elvárt szerepeket megélni, és jól teljesíteni egyidőben. Ahogy a címből is kiderül, a nők szerepe életük során változik, de ez nem úgy működik, hogy egy korábbi lecserélődik egy újabbra, hanem újabb és újabb szempontok merülnek fel. Persze nem akarom ebből kizárni a férfiakat, hiszen ez rájuk ugyanúgy igaz, egyszerre férfiak, férjek és apák, de valahogy a nőknél ez mégis sokkal inkább felmerül kérdésként:

-hogyan tudok önálló nő maradni, miközben feleség is vagyok?
-hogyan vagyok jó feleség, mikor már van gyerekem?
-hogyan legyek dolgozó nő, anya, feleség?
-hogyan legyek jó anya az egyik, s közben a másik gyermekemmel is?

A kérdéseket csak növelni lehet, ha még egyéb tényezőket is beveszünk a körbe. Például azt, hogy a feleség szerepébe beletartozik a megértő, türelmes nő, a házias, gondoskodó asszony és a csábító, titokzatos nőci. Jogos, hogy felmerül a kérdés, hogyan lehetne ezek között lavírozni, hogyan lehet ezeket irányítani, megtalálni az egyensúlyt. Például a férjünkkel nőciknek maradni, miközben gyermekükkel gondoskodó anyák, és türelmes, megértő nők eközben. De ne rohanjunk ennyire előre. Először nézzük meg, hogy mi szokott megváltozni a gyerek születésével, miért merül fel problémaként ez a kérdés.

Az első nehézség, ami meg szokott jelenni, a házasság megkötésével adódik. Persze nem rögtön, hanem ahogy egyre természetesebb, hogy a másik személy a "miénk", és nem kell tenni azért, hogy mellettünk legyen. Ez persze nem igaz, és egyáltalán nem a házasság ellen beszélek, sőt, ezek a problémák megjelenhetnek ugyanúgy hosszútávú élettársi kapcsolatban is. A fő gondolat az, hogy a párunk, a férjünk nem csak úgy, érdemből van mellettünk, akit ha "megszereztünk", nincs több dolgunk. Mivel a házasság egy nagyon erős kapcsolat, ugyanúgy változások vannak benne, ugyanúgy dolgozni kell érte. Így ha az ember "hirtelen" feleség lesz, ugyanúgy meg kell tartania a "nőci" szerepét is, hiszen a a szexualitás, a játék, a vonzalom ugyanúgy része kell, hogy legyen kapcsolatuknak. Ezt a házasságon kívül még egy valami tudja megzavarni: a gyerek születése.

Akik szülők, biztosan átmentek rajta, akik még nem, biztosan tapasztalták már maguk körül, hogy amikor megszületik egy kisbaba, hirtelen ő lesz a központban, minden csak róla szól, és a felnőttek néha még értelmesen beszélni is elfelejtenek körülötte, és ők is csak gügyögnek. Ezzel persze semmi baj nincs, de magában hordoz egy nehézséget, amivel foglalkozni kell. Ebben az időszakban (is) háttérbe kerül a házastárs, élettárs. Ennek egyik oka a rengeteg tennivaló, és persze az első gyermek körüli aggodalmak (jól csinálom?nem rontok el valamit?Hívnom kéne az orvost?...). Az élethelyzettel járó feszültségek pedig tovább ronthatják a szülők közötti kapcsolatot, ha erre nincsenek felkészülve. Ezért fontos arra figyelni, hogy ne érezze egyik fél sem, hogy magára maradt, hogy mellőzve van, hogy "le lett cserélve" egy gyerekre.

Most jutottunk el a fent olvasott címig: Nő vagyok, feleség vagyok, anya vagyok...ez mind? Hogyan lehet összeegyeztetni mindezt? Hiszen csak 24 óra áll a mi rendelkezésünkre is!

Ez az Önök kreativitásán, és igényein múlik. Pár héttel ezelőtt olvastam egy cikket egy nőről, aki úgy döntött, hogy nem szeretne gyereket, számára a párkapcsolat a legfontosabb, és ebben kiteljesül (Psziché Magazin 2011. augusztus-szeptember). Ez az ő döntése, az ő hierarchiája. Nehezebb összeegyeztetni időben, programban, ha az ember egyszerre házastárs, szülő, dolgozó, stb. Szerintem nagyon fontos mérlegelni, hogy kinek mi a legfontosabb, kinek mi a célja, és persze a lehetőségei. Nem szeretném, hogyha azt gondolnák, hogy egy napi 14 órát dolgozó nő, több műszakot vállaló egyedülálló anya, vagy más okokból gyermekével kevés időt töltő személy "eleve rossz szülő", mert ilyen nincs. Sokszor többet ér egy pár óra teljes figyelem a gyerekre, pár óra családos, együttes program, mint egy egész délutános együttlét, melyben a szülők fáradtak, ingerültek, vagy unottak. Az arányok (házastárs, szülő, ember!) megtalálásához figyelembe kell venni saját tűrőképességünket. Ennek fényében mindenki értelmezze úgy a következőket, ahogy a saját életére azt passzolni tudja:

Manapság mindkét szülő dolgozik. Emiatt fáradtak. Közhely, de igaz, hogy a pénz nem boldogít. Amennyire lehetőségük van, annyit dolgozzanak, hogy bele férjen a család, és persze saját maguk. Egyedülálló személyeknél is sokszor lehet látni túlhajszoltságot, mely ugyanolyan káros, mint az, ha a családot hanyagolják el. A munka mellett bele kell férnie valahol az önmagukra irányuló figyelem, a befelé fordulás bármilyen formája (mozgás, relaxáció, fürdés, imádság..), a családdal való együttlét (közös programok, játék a gyerekkel, családi kirándulás..) és a házastárssal eltöltött idő, amely csak kettőjükről szól, amely a házastársak közötti kapcsolatot erősíti.

A gyerekek a hiteles, és egyben levő, lelkileg egészséges szülőkre vágynak. Nem kell éjjel nappal velük lenni. Nyugodtan mondhatják nekik, hogy most nem érnek rá, vagy majd később fognak játszani velük. Fontos azonban, hogy ne ígérjenek olyat, amit nem tartanak be. Ha azt mondták "később", az nem azt jelenti, hogy "ma nem", hanem azt, hogy "nem most azonnal".

A korábbi cikkeimben sokat emlegetem az anya-gyerek kapcsolatot, mely természetesen nem csak az anyára, vonatkozik. Ennek kialakításában szükség van az együttlétre, ezért a gyerekek folytonos elutasítása érzelmi elhidegülést, távolságot fog eredményezni. Legyenek velük kettesben, és legyenek velük az egész családdal is.

Több testvér esetén nehezített a helyzet. Korábbi cikkemben (A kiváltságosság elvesztése, avagy a testvérféltékenységről) már írtam, hogy hogyan hat egyik gyerekre a másik születése. Ennek enyhítésére fontos, hogy legyenek olyan helyzetek, amikor csak az egyik gyerekre figyel a szülő. Lehet, hogy csak fél órára, de akkor ő lehet a teljes középpontban. Sokat javít a kötődésen, ha apa-fia rendszeresen elmennek valamilyen közös tevékenységet végrehajtani, vagy a lány segíthet édesanyjának főzni, stb...Ha érezhetik, hogy egyik-másik szülővel külön-külön is kapcsolódhatnak, fontosnak érezhetik magukat.

Nem tudom, hogy könnyítettem-e a helyzeten. Nem hiszem. Ugyanúgy Önöknek kell megtalálni, hogyan lehet egyensúlyt kialakítani. A fenti pár gondolat iránymutató lehet, hogy miket vegyenek figyelembe. Ne felejtsék ki a férfiakat, férjeket a körből, és persze önmagukat sem! De biztos vagyok benne, hogy egy kis csendességgel, elmélkedéssel, esetenként segítségkéréssel megtalálják az Önök számára megfelelő megoldást, hogy nők, feleségek és anyák lehessenek.