Kezembe akard újra egy Vekerdy könyv (Kicsikről nagyoknak 1. rész, Park Kiadó, 1996.), ami felvetett bennem egy kérdést, mégpedig a gyerekek étkezésével, étrendjével kapcsolatban. Saját élmény is adódott hozzá, mivel a héten több alkalommal is vigyáztam egy testvérpárra, ahol az étkezési szokásokon kicsit meglepődtem. Náluk egyszerre ettünk, de nem együtt. Mindenki a szobában, a saját magának kialakított részen. Az étrend is hasonló volt mind ebédre, mind vacsorára az alatt a pár nap alatt (vajon mindig ilyen?). Szóval akkor mikor is egyen a gyerek és mit?!

Én onnan indulnék ki, hogy az evésnek van egy funkciója a tápláláson kívül. Bár Vekerdy pont ezt a részét tolta kicsit a háttérbe -ideiglenes-, de szerintem nagyon is fontos, hogy az étkezés egyrészt egy napi ritmust, egy viszonyítási pontot ad, másrészt az együtt töltött idő, az egymásról való gondoskodás (vagyis az anya gondoskodása az elkészített étellel) rengeteget ad a gyereknek. Jó kiinduló alap lehet egy kiegyensúlyozott életvitelhez, és a közösségben, családban való biztonságos mozgáshoz. Mindezeket összegezve, az együtt lét, az együtt evés fontos szimbólum.

De van egy-két dolog, amiről nem szabad elfelejtkezni eközben. Például a gyerek személyiségéről, a gyerek másfajta bioritmusáról. Elképzelhető, hogy bizonyos gyerekek nem szeretnek reggelizni, és mégis lehet rájuk számítani az ebédelés és vacsorázás idején. A szülők eközben pont a reggelit nézték ki, mert számukra az az egyetlen összeegyeztethető időpont az együttlétre? Vagy legyen akár fordítva: a gyerek bőségesen reggelizik, de közös vacsoránál nyűgösebb. A szülők szerint ilyen esetben már megint "rossz a gyerek", "nem eszik rendesen". Pedig lehet, hogy egyszerűen csak máskor gondolja megtömni a bendőjét.

Nézzünk kicsit rá az étrendre. A gyerekek kicsit másképp néznek az ételre. A cukor és a hús minden gyerek kedvence. De egyébként minden másban különbözhetnek -újfent. Például van aki gyümölcsös, de nem szereti a főzeléket, míg egy másik húsos, de nem lehet tejterméket beleerőszakolni. A gyerekeknek van egyfajta érzékük (ha még nincs elnyomva), hogy tudják, mire van szükségük. Lehet, hogy ha csak egy étkezést nézünk meg, nem látszik ez az összefüggés, de ha hosszabb távon vizsgáljuk, észrevehető. Csak ők nem tudatosak ebben, mint ahogy mi próbálunk lenni: mondjuk reggelire inkább szénhidrát, ebédre legyen valami főtt étel, hússal, zöldséggel, majd vacsorára könnyed tejtermék, fehérje. A gyerekek "össze-vissza" gyűjtik össze a szervezetük számára szükségeset. Így hasznos, ha hagyják, hogy kiválassza, amit kíván. Ettől nem lesz elkényeztetett, sőt, inkább szép lassan kialakul az egyre bővülő étrendje. Azzal, ha rájuk erőltetnek valamilyen "kívánt" ételt, inkább csak azt érik el, hogy gondolkodás nélkül elutasítja. Arról nem is beszélve, hogy nem segíti a szülővel való kapcsolatot. Hiszen emlegettem, hogy az étel valahol a gondoskodás jelképe, és ha azt erőltetjük, a másik iránti figyelem, szeretet lesz kicsit "megerőszakolva".

Nos, akkor végülis mikor, mit?
Jó, ha vannak közös pontok az étkezéshez, de ha nem, hát nem. A rituális részt ott tudja megkapni, az étel felmelegítve akkor vár rá. Ha nem eszik, és később megéhezik, ne nassolás, hanem az ebéd maradéka várjon a gyerekre. Ha valóban éhes, ízleni fog neki a főtt étel. A határok megtartása miatt viszont fontos, hogy ne a csoki, keksz és chips legyen az ebéd. Ismét fontos megtalálni azt az egyensúlyt, ahol a gyerek személyiségéhez igazítva, rugalmasan jelennek meg a felnőtt elvárások is. A kulcsszó tehát a rugalmasság!:)

Muszáj azért megemlítenem, hogy az evés körüli mizériák elmérgesedhetnek. Előfordulhat, hogy a rossz berögződések már nem olyan egyszerűen megváltoztathatók, vagy olyan szinten elutasítja az ételt a gyermek, hogy kérdéses a fejlődése, jobb, ha szakemberhez fordulnak. A közös szabályok felépítésében, nevelési tanácsokban segíthet a pszichológus. Emellett észre veheti, ha komolyabb problémáról van szó, mivel az étel megtagadása érzelmi problémát jelezhet, ami hosszabb terápiát igényel. Itt sem kell rettenetesen megijedni, csak komolyan venni, a gyerek jelzését.

Végül pedig csak annyit, hogy szánjanak rá egy kis időt párjukkal, családjukkal, hogy legyen egy közös megegyezés, hogyan is viszonyulnak a gyerek étkezéséhez.  A fentiekhez szükséges, hogy együttműködően, következetesen mindkét szülő ugyanazt közvetítse. Nem elég, ha az anyuka elfogadó, az apuka erőlteti a párolt brokkolit, vagy az apuka a gyerekre hagyja, és az édesanya a gyerek szájába tömi a sült húst. Kellenek a közös határok.