Ismételten a napokban felmerült kérdésből jött az ötlet, hogy erről írjak. Egy ismerősöm keresett meg, hogy tanácsot kérjen dackorszakba került gyermekével kapcsolatban. Vagyis a kérdés inkább úgy hangzott: "MIT CSINÁLJAK?!!". A legbölcsebb dolog, ami hirtelen eszembe jutott, az volt, hogy tartson ki. De ez olyan nehéz! A gyerek végre beállt a napi ritmusra, érti, mit beszélünk hozzá, elvan egyedül is, mégis társaságban is eljátszik. Talán az evése, vagy véletlenül a szobatisztaság is szóba került. Erre jön ez a sok "nem!". Mégis mit lehet tenni? Mi baja van, hogy semmi sem tetszik neki, és elutasít minket, meg igazából mindenkit?

Mivel egy korszakról van szó, bátran állíthatom, hogy nem rontottak el semmit. Vagy legalábbis a "nem"-ek időszaka nem emiatt jelent meg. Persze hibákat biztosan ejtettek -az ellenkezőjére úgysem képes senki. De ilyen ellenálló minden gyerek 2,5-3 éves kora körül. Ez egy fontos fejlődési szakasz, amikor olyan személyiségjegyeket sajátít el, amik a későbbiekben jól jönnek. Ha viszont az ellenállás drasztikus, és/vagy nagyon hosszan fennáll (óvodás korában, stb.), akkor ennél többről van szó.

De menjünk vissza a dackorszakra. Mi is történik a gyerekekkel ilyenkor?

Csecsemőkortól kezdve úgy fejlődtünk mindannyian, hogy gyakoroltunk. Persze erre senki sem emlékszik, de ha megfigyelnek egy kisgyereket, aki épp járni próbál, megfigyelheti, hogy újra és újra és újra felkel, mikor elesett, és a járás öröméért tovább megy. De a mozgásfejlődésen kívül a beszédre is igaz. Sőt, a gyerekek én-jének, akaratának a fejlődése is így történik. Az emlegetett két és fél, három éves korra a gyerekek tisztában vannak már azzal, hogyan testük hogyan használható, és megélik, mi tartozik hozzájuk, mi nem. Mozgásukban is céltudatosak, és beszédükkel is ki tudják magukat fejezni. És eljutnak oda is, hogy megéljék, "én én vagyok". Vagyis képesek egyedül csinálni tevékenységeket. És ezt ki is akarják fejleszteni. A szülők ebben nem mindig tudnak együtt örülni velük.

Amit a hétköznapokban akaratosságnak, önfejűségnek, engedetlenségnek vélünk, pusztán annak a gyakorlása, hogy a gyerekek önállóan cselekedhessenek. Fontos itt kihangsúlyoznom, hogy nem függetlenedni akarnak, hanem azt próbálják kifejleszteni, hogy egyedül tegyenek dolgokat. Nagyon is fontos emellett, hogy szüleiktől törődést, támogatást, gondoskodást kapjanak. Igaz, hogy az édesanyáról való leválás újabb lépését látjuk, a gyerekek nem képesek szüleik nélkül végigcsinálni ezt. Akármilyen dührohamuk is van, akármennyire nehéz megérteni és elfogadni őket, ilyenkor vágynak a legjobban a babusgatásra. De lépjünk vissza eggyel. Mit is jelent a gyerekeknek az önállóság?

Ebben az időszakban megfigyelhető, hogy a gyerekek elkezdik utánozni szüleiket, segíteni szeretnének a házimunkában, egyedül szeretnének öltözködni, pakolni, enni, stb. Nagyon fontos, hogy ilyenkor megélhessék, képesek ezekre. Persze még nem. De sok szülő elköveti azt a hibát, hogy időhiány, türelmetlenség, vagy pusztán jó indulat miatt sosem hagyja gyermekének, hogy egyedül kigyakorolja az adott cselekvést. Pedig ennek most van itt az ideje. Ha a házimunkában ügyetlenül is vesz részt, meg kell adni neki a lehetőséget, hogy így nagyobb korában már jól menjen. És kedve is legyen hozzá. Összegezve: ilyenkor akaratát, én-erejét gyakorolja, ami nagyon fontos lesz személyiségében, ha szeretnék hogy serdülőként, felnőttként önálló döntéseket tudjon hozni.

Most már kicsit értjük, miért is ilyen elviselhetetlen a gyerek. De mégis, mit lehetne tenni?

A nagy dührohamok többnyire abból adódnak, hogy akaratuk akadályba ütközik. Ezt a feszültséget kétféleképpen lehet megoldani egy pár éves gyerek számára: vagy szorong és ujját szopja, nehezen alszik, stb, vagy erőszakosabb, hangos, és hisztizik. Egyikkel szemben sem jön be a büntetés. Ellenben mindkét esetben azzal tudnak segíteni, ha hagyják akaratukat érvényesíteni, amikor lehet. Kisebb döntéseket át lehet nekik adni, mint a cipő kiválasztása, illetve megélhetik önállóságukat a takarításban, főzésben való segítéssel. Sokat dob a helyzeten, ha minél többször öltözhet, ehet egyedül. Emellett viszont a nagyobb döntésekben Önök a főnökök. Mivel nem függetlenségről van szó, csak önállóságról, ezért nagyon fontos, hogy az eddigi rutin ne boruljon fel. A hiszti nem befolyásolhatja az elalvás időpontját, az evés szokását. Ezekben türelmesen, de határozottan ki kell állni, mert látszólag lehet, hogy ellenük, de valójában értük vannak ezek a szabályok.

Visszatérve a tanácsra, nem tudok sokkal okosabbat mondani, mint kitartani. A dacolás ellen a legjobb gyógyszer a szeretet. Ha már korábban is megélhették önállóságukat a gyerekek, akkor könnyebben veszik ezt az időszakot. De mindenképpen adják meg nekik a gyakorlás lehetőségét. Ne törjék le szarvukat viccel, vagy gúnyos megjegyzésekkel. Nem csak az akarat, hanem az önbizalom is fejlődik ilyenkor. Ha adnak időt, hogy kifejlesszék az adott képességeket, minél kevesebb segítséggel, akkor egy öntudatos, egészséges önbizalommal rendelkező fiatalt fognak látni gyermekükben. Az ellenkezője is könnyen megtörténhet. Ilyenkor fokozottan érzékenyek a megjegyzésekre, ami önbizalomhiányukat alapozhatja meg. Próbáljanak biztatóak lenni, és türelmesek a "nem"-ek harcában. És persze egy kedves szó, egy elejtett mosoly, lágy hang, vagy egy dühöngő csemete megölelése megpuhíthatja a lázadót. Hiszen a szülő iránti szeretet biztonságot ad, és ráadásul fontos a gyerekeknek annyira, hogy még ebben a viharos időszakban is próbáljanak alkalmazkodni néha.

Ajánlott irodalom:

Selma H. Fraiberg: Varázsos évek, Park Kiadó, 1990, 1995.

Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak I. rész: A kisgyerekkor, Park Kiadó, 1996, 2001.