Azt hiszem nem sokat mond Önöknek az a név, hogy Winnicott. Az viszont valószínűleg felmerült már Önökben kérdésként, hogy milyen egy jó szülő, és vajon Önök jó szülők-e, elég jók-e gyermeküknek. Az eddigi tapasztalataim alapján, - amihez hozzáadnám a tanáraimtól tanultakat, könyvekből olvasottakat is-, ez szinte minden szülő fejében megfordul. Akkor még inkább, amikor valami nem úgy alakul egy gyerekkel, ahogyan szeretnék: nyűgösebb, sírósabb, szorongóbb, agresszívebb, stb. Mit rontottam el? Nem vagyok elég jó szülő!
Winnicott nevét nem azért dobtam be, hogy feleslegesen régi szakemberek nevével kérkedjek, hanem hogy megismertessem Önökkel Winnicott fogalmát: „az elég jó szülő”-t. Ő gyerekorvosként dolgozott, és így figyelt meg napi szinten rengeteg gyermeket és anyát, majd elkezdett foglalkozni nem csak testi, hanem lelki gyógyításukkal is. Főképp az anya és gyermeke közti kapcsolatra összpontosított, mind a megfigyelés, mind a konzultációja során. Mit jelenthet elég jó szülőnek lenni? Mi a különbség a jó, vagy a legjobb szülő fogalmához képest?
Sokan azt gondolják, hogy akkor tesznek a legjobbat egy gyerekkel, ha 100%-osan figyelnek rá, minden rezdülését észre veszik, kiszolgálják, nehogy frusztrálódjon. A későbbiekben is folyamatosan támogatják, ott vannak mellette, ha elesik felemelik, ha nem megy valami, megcsinálják vele. És ezzel kissé túlzásba lehet esni. Az anyának tökéletes létezésre, tökéletes figyelemre van szüksége, és természetesen tökéletes empátiára, magát a háttérbe szorítva. Ezzel azonban sok fontos tapasztalattól megfosztják a gyereket, és sok olyan dolog is belekerül a kapcsolatukba, ami a kötődést, a ragaszkodást sérti, nehezíti. Például nagyon nehéz lehet egy olyan anyához kapcsolódni, aki ennyire a tökéletességre törekszik, mert biztosan egy tökéletes gyerek szükséges hozzá. A gyerek úgy érezheti, hogy meg kell felelni ennek, és egy idő után nem az anyával való kapcsolat, a kellemes együttlét, a biztonság és a kötődés a központi kapocs, hanem a megfelelő viselkedés, a teljesítmény akár. Illetve akár az is történhet, hogy a gyerek kiskirályként nő fel, aki körül forog a világ. Ez egy fontos tapasztalat a korai időszakban, de a tökéletes kiszolgálás csak az első hónapokban szükséges, majd utána egyre inkább az én kialakulása, az önmagam és a világ elkülönítése a cél. Ha a teljes kiszolgálás megmarad, akkor később is a „világ azért van, hogy kiszolgáljon engem” érzés fogja irányítani a gyermeket. És ez csalódással jár. És persze rengeteg konfliktussal. Arról nem is beszélve, hogy a szülőnek is nagyon nehéz ezt a feladatot teljesíteni: bármikor ugrásra készen állni, a tökéletes legjobban nyújtani a gyermeknek, mindig jó passzban lenni, és kedvesen, megfelelően reagálni a kicsire, majd nagyobbra. A szülőnek is csalódással jár, mert ez nem teljesíthető. A tökéletesség helyett sokkal inkább fontos az elég jó szülő. Ez annyiban más, mint az eddig felsorolt, hogy a gyerek életkorának megfelelően próbál reagálni, és megengedni mind magának, mind gyermekének a hibázás lehetőségét. Mivel az egész gyermeknevelésben, a gyermek pszichés, lelki fejlődésében a legfontosabb dolog, hogy hogyan kapcsolódik szüleihez, hogyan képes megismerni a világot és más embereket. Ehhez szükségesek a korai hibázások, mint például egy olyan eset, mikor a gyermek sírására nem tudnak odamenni azonnal. Nem azért, mert a szülő nem akar foglalkozni gyermekével, nem is azért, mert szerinte így leszoktatható a sírásról, és nem is azért mert figyelmetlen, vagy rossz passzban van. Hanem mert mondjuk más fontos dolgot csinál (saját lelki, testi egészségével kapcsolatban, vagy a gyerek ételének előkészítése miatt, vagy mert éppen wc-re ment..). Ezekből a tapasztalatokból alakul ki a babában, hogy vannak rajta kívül álló dolgok, hogy az anya tőle különálló személy, és szép lassan megtanul várakozni, megtanulja ideiglenes pótolni a mamát a képzeletében, megnyugtatja magát, majd kialakul saját magában egy képzet, egy emlék, egy folyton vele levő kép az anyáról, és más fontos személyekről. Persze ez sok idő, sok gyakorlás, és szükséges hozzá, hogy az anya ott legyen, mikor szükség van rá, hogy tudjon rá támaszkodni, hogy megnyugtassa, hogy megtanulja, mi is történik saját magával. De ezek a természetes hibázások viszik előre a fejlődést. Ezért ha valami elromlott, vagy valami nem úgy történt, mint tervezte, vagy szerette volna, ne keseredjen el! Nem az a kérdés, hogy hol lett elrontva, hanem hogy mit tud kezdeni utána a helyzettel. A gyerekre hangolódás, a megnyugtatása, a biztonságos jelenléte mindenféleképpen segíti gyermeke fejlődését, és ilyenkor a hibázásokkal csak tapasztaltabb lesz.