Az utóbbi években nagyon nagy hangsúlyt kapott a gyerekek fejlesztése, taníttatása, különórákra járatása, stb. Ha előttem ül egy szülő, nem azt kérdezi, hogy van-e szüksége az óvodás gyereknek nyelvtanulásra, hanem azt, hogy milyen intenzitással, és mikor kezdje. 

Az iskola mellett korrepetálásra, fejlesztésre, zeneórára, sportra is járnak, és ha lehetséges, még ezek után a szülő otthon kikérdezi a tanultakat a gyermektől. Így gyakorlatilag a gyerekek napjának nagy része, reggel nyolctól, este hat-hét-ig azzal megy el, hogy tanulnak. De valójában erre a tanulásra volna szükségük? Az első gondolat magával a foglalkoztatottsággal kapcsolatban merült fel. Hajlamosak a szülők ugyanis átesni a ló túloldalára, mikor a gyermek képességeinek motiválásáról van szó. Nem tudom, hogy hányan gondoltak bele abba, hogy mit csinálnának, ha ennyi ideig kellene folyamatosan dolgozniuk. Biztosan sokan erre azt mondanák, hogy „de hát mi ennyire sokat dolgozunk”, és ez meg is érződik mentális egészségükön, jóllétükön, megelégedettségükön. Vagyis inkább azok hiányán. A gyerekeknél ugyanez a helyzet. Ugyanis elfáradnak. Persze ezzel nem mondok el nagy titkot, hiszen Önök is észre vehetik. De mégis sokszor elfelejtődik. Reggel óta ülnek az iskolában, és a napköziben is lerövidül a játékidő, és fejlesztésre, vagy korrepetálásra, vagy bármi különórára járnak, és elvész a lényege. Nem tudnak teljes lényükkel, teljes személyiségükkel jelen lenni a foglalkozásokon, és így a világ megismeréséből, a játékos tanulásból, a körülöttünk levő környezet megismeréséből csak a kötelesség marad meg. Nem a különórák ellen szeretnék beszélni, véletlenül sem. Nagy lehetőség, hogy a gyerekek megtalálhatják, mi érdekli őket, miben ügyesek, és hogyan tudják a legtöbbet kihozni magukból. Inkább csak azt látom, hogy nem ez utóbbi a cél, hanem a gyermek foglalkoztatása, s így egyre kevesebbet van a családdal, a barátokkal, és egyre kevesebb ideje jut a világ tényleges megismerésére, a kapcsolatok kezelésének megtanulására, és egy csomó olyan dologra, ami a saját kis személyiségüket, identitásukat fejlesztheti. Ilyen a játék, ilyen a szabad együttlét a szülőkkel, felnőttekkel, kortársakkal. Tehát akkor nem is biztos, hogy a különóráktól tanulnak a leginkább? Nem az iskolai teljesítmény növelése a cél? Azt gondolom, hogy a gyerekeknek sokkal többet kell megismerniük a világból, mint amit iskolai tananyagban tanulnak. Ahhoz, hogy felnőtté váljak; ahhoz, hogy felelősségteljes, kiegyensúlyozott, harmonikus, fejlődésre képes felnőttekké váljanak, sok más komponensre is szükség van, ami a teljesítményükön túl szükséges. Ilyen az önbizalom, ilyen az érzelmek felismerése, kifejezése, szabályozása, ilyen a felelősség, az önállóság, és még sorolhatnám. Ahhoz, hogy az életben megállják a helyüket, és boldogok legyenek, sokkal fontosabb megtanulniuk, hogyan tudják önmagukat kifejezni, mit kezdjenek az érzelmeikkel, hogyan csillapítsák a dühüket, hogyan szerezhetnek magabiztosságot, önbizalmat. Márpedig ezeket nem –feltétlenül- a padban ülve, vagy különórára járva kaphatják meg. Ezek elsajátítására, ellesésére a szülők, és a gyerekek körül levő fontos személyek adnak lehetőséget. Olyan, mintha a gyerekek a szüleik szemüvegén keresztül látnák a világot, és saját magukat. Így az együtt eltöltött idő alatt próbálják megérteni, hogyan lehet a világhoz, az emberekhez, saját magunkhoz viszonyulni. És itt nem feltétlenül nagy dolgokra gondolok, hanem inkább a hétköznapi nyitottságra, ahogy a mindennapjainkban elmeséljük a gyereknek, hogy az épp mellettünk elhaladó autó miért füstöl, vagy a néninek az út túloldalán miért van szüksége segítségre, vagy akár kifejezzük, hogy most dühösek vagyunk valami miatt, és ezért szükségünk van egy kis időre, hogy lenyugodjunk. Ezek mind sokat elárulnak arról, hogy hogyan tudnak majd ők felnőttként boldogulni a világban. Mit tudnak kezdeni egy konfliktussal, megértik-e, hogy a másik ember mit érez, tudnak-e problémát megoldani… A fent említett kompetenciákban, képességekben sokat segít az is, ha hagyjuk a gyerekeket játszani. Igen, játszani. Mert ez a gyerekek egyik nyelve, amivel tanulnak. Persze itt most nem a számítógépes játékra gondolok, ahol a széken ülve, a környezetet elfelejtve módosult tudatállapotban tengődnek. Nem a mai modern technológia vívmányaira, ahol nincs szükség a kortársak jelenlétére, más személyekkel történő valós megosztásra. Sokkal inkább a hagyományos, vagy akár a gyerekek fantáziájából kipattant játékokra. A szerepjátékokkal megérthetnek emberi viszonyulásokat, vagy újraélhetnek egy megélt konfliktust, és kereshetik annak megoldását. Vagy a társasjátékokkal megtanulhatnak szabályt követni, vagy akár veszíteni. Mert azt is kell. A gyerekjátékok nagy része együttműködést is igényel. És nem a fejlesztő játék a lényeg. Az egyszerű együttlét gyerekkel, szülővel felszabadító hatású, amely a későbbiekben a tanulásra való odafigyelését is segítheti. Nyitott lehet a világra, és nem is lesz annyira lefáradt a sok plusz feladattól. És ezek olyan fontos dolgok, amit felnőttként sem szabad elfelejtenünk. Bár sok minden megváltozik felnőttként, de nekünk is szükségünk van „céltalan” együttlétre, felszabadulásra, feltöltődésre.